Bezárta kapuit Budapest ismert bárja: A PIPACS

2006.01.07.

Misibácsi meséi
Szomorúan olvastam a rideg sorokat, szívembe markolt egy jeges kéz. Bánatosan kinéztem lakásom ablakán és képzeletemben homályosan kibontakozott egy kép, amely kép hosszú éveken át meghatározója volt életem egy szakaszának. Ez a kép egy villogó neon reklám, egyetlen szál tűzpiros virág, egy kis vadvirág, mintha az odajáró lányok életét jelképezné.
A szemem előtt visszafelé peregtek az évek...1954-ben eljutottunk a belváros szívébe egy picinyke utcácskába, az Aranykéz utcába, ahol a hat ház egyikén villogott a már említett reklám Pipacs - Pipacs - Pipacs.
A portás aranysújtásos egyenruhájában mint egy nyugalmazott ellentengernagy, ismerőseként üdvözölt mindenkit.
Nem így bennünket. Bár öltözékünk semmi kivetnivalót nem hagyott maga után (a Bizományiból öltöztünk) és még nyakkendő is volt rajtunk, ami akkor a legfontosabb kellék volt, hogy úrnak lássék az ember. (A ruhatárban 100 Ft-ért lehetett kölcsönözni). Alaposan végigmért bennünket. Hetedik érzékem azt súgta (melyik lehet a többi hat?) Pajtás itt zsebbe kell nyúlni. Belenyúltam (és ezt a nyavalyás szokásomat egészen addig megtartottam amíg Kupa úr is rájött, hogy könnyebb az én zsebemben kotorászni, mint a sajátjában).A föníciaiak találmánya megtette hatását, és kitárult előttünk a menyország kapuja.
Megilletődve léptem át a küszöböt.Lexi bácsi, a főpincér finoman az asztalhoz terelt bennünket, mivel az égvilágon semmit nem láttunk, csak bámultunk a semmibe (olyan sötét volt, mint én lehettem az érettségi vizsgámon, amikor latinból a prepozíciókat kérdezték)... .és minden tűzpiros volt. A falak bársonyborítása, a drapériák, a Pinot Noir amit rendeltünk és az arcunk. Ahogy néztük a lányokat keresztbe tett lábaikkal a magas bárszéken, még a fogsoruk is kilátszott. Örömmel konstatáltam, hogy javult a látásom.
Akkor még nem sejtettem, hogy később, néhány év múlva taxisként e szent helyen ezernyi élményben lesz részem, azt pedig egyáltalán nem sejtettem, hogy ezeket az élményeimet a tisztelt olvasókkal egyszer majd megosztom.
Bár kissé körülményesen eljutottam oda, hogy taxis lettem, sőt éjszakai taxis, kinek vadászterületei a nívósabb éjszakai lokálok lettek.
De főleg a Pipacs!
Mi taxisok jó időben kint várakoztunk az ajtó előtt, amíg a lányok bent szövögették hálójukat.Hogy hasznosan teljen a várakozás, a legkülönbözőbb szórakozásokat találtuk ki, míg az utasaink kijönnek.Bentről halkan kiszűrődött Kálmán Gyuri rekedtes hangján az akkor oly divatos dal, amely ma a számlaadós taxiórák idejében még aktuálisabb lesz...

Szeretném a taxiórát megállítani,         
Szeretném az emlékedet elfelejteni
De a taxióra csak ketyeg-ketyeg
És én drágám tovább szenvedek...

Mindnyájan együtt dúdoltuk a zongoristával, büszkék voltunk, mert ezt a dalt nekünk játszatta valamelyik lány a zongora húrjaiba dugva a százasokat. Szerelmes volt!
És a szerelme tárgya ott állt kint!Tiszta szerelmek voltak ezek! Tisztán anyagi érdekből szövődtek. Emlékszem szegény kis „Kacsa" barátomnak, tudjátok, a hebegős-nek, gumira volt szüksége. Az autójára! Amíg a problémával tusakodott, aljas kerítőként összeboronáltam az egyik „művésznővel" a Törpével. És lám „Kacsának"lett gumija, nekem bár önzetlenül tettem, amit tettem, motorgenerálom. Pedig „Törpike" nem volt piskóta. Olyan skalpok ékesítették, mint Szukarno, az indonéz elnök, Vico Torriáni, Jean Sorell és egy komplett svéd birkózóválogatott, hogy csak a töredéket említsem. Igaz, a birkózók minden mérkőzésüket elveszítették, kimentek a szőnyegre és térdre estek. Néhány hét után, mikor kiderült, hogy Kacsa szerelme nem volt teljesen önzetlen és fent ültünk az akkor Non-Stop nyitvatartó Búsuló Juhászban, bizony kapkodnunk kellett a fejünket a ránk zúduló rágalmak, italok, poharak és ékszerek áradata elől. Törpikének volt egy förtelmes rossz szokása, ha valakire haragudott, akkor mindent hozzávágott, és Kacsára nagyon haragudott. Alig győztem összeszedni a sok gyűrűt, brilleket, gyémántokat, volt bőven.



 

Az ékszerekről jut eszembe, hogy járt a Pipacsba egy Amerikába szakadt (itt is az volt) hazánkfia. Ahányszor hazalátogatott egész éjjel a Pipacsban ült és kábított mindenkit. Elég hiú fiú volt. Tele volt ékszerekkel, festett szőke hajával erősen törve a magyart, hiszen már vagy tíz éve kint élt. Minden útjára hozta magával piros Ford Musztángját. Akkor ez gyönyörű kocsi volt. Természetesen mi alaposan lecikiztük. Ilyen szar, meg olyan szar. Közben meg a fene evett meg bennünket az irigységtől. Az volt a rendszámtáblájára írva, hogy „Csirke". Nem tyúk, még kevésbé kakas, ezt a lányok mondták, egyszerűen csirke.
Nagyon szerettük volna valahogy erdőbe tenni. Ösztereich Sanyi, minden idők legnagyobb portása, mókamestere kitalálta, hogy „Csirke" Musztángját bármelyik taxis leveri hosszú távon, mert nem elég ám a gyors kocsi, vezetni is tudni kell.„Csirke" felvette a felé dobott kesztyűt. Sanyi, a portás megszervezte, hogy Peterdi Bandika, az általam ismert éjszakás taxisok egyik legnagyobbika, ócska kocsijával simán maga mögé utasítja a Musztángot.
Az útvonal Pipacs - Siófok - Pipacs kb. 200 km „Csirke" röhögőgörcsöt kapott, mikor meglátta hogy Bandika kocsiját úgy kell betolni. A tét 5000 Ft (akkor nagy pénz volt) és ki mit iszik, természetesen a drukkerok is. Sanyi tábornoki sapkájával indította a versenyt.
A Musztáng kerekei felszakították az aszfaltot. Még a Régi Posta utcában is égtek a gumik. Tátottuk a szánkat. Bandi autója pöfögött, csattogott és szép komótosan elindult a győzelem felé. Megkerülte a Roosevelt teret és mint aki jól végezte dolgát, visszajött a Pipacshoz. Becsületére legyen mondva lecsapta a taxiórát, hogy jó legyen a gurulója. Egy idő múlva óriási csikorgással érkezett a Musztáng.Csirke kissé fáradtan de mosolyogva kiszállt és a mosoly rögtön az arcára fagyott, mikor Bandi szakadt füstölgő kocsiját meglátta. Akkor mar a „győztes" bent ült a bárpultnál és mint egy Magyar Nábob rendelt. Volt miből. „Csirke" nem kért semmit. Később a férfi WC-ben láttam ahogy Lódi néni borogatást rakott a szép szőke fürtjeire.
Voltak itt más versenyek is. Autóverseny - késdobáló (igazi cirkuszi késekkel) és téglatörő verseny. Ezt én találtam ki. Egy Kanadában élő igaz jó barátom, a Józsa Gyuri (na az is egy szép firma), karatetudását fitogtatva 3-4 téglát ketté tudott törni egyetlen ütéssel. És tette mindezt éjjel kettőkor az Aranykéz utcában. Innen merítettem az ötletet.
A mai parkolóház helyén egy nagy grund volt, előre kipreparáltam néhány téglát, amit a sötét utcában senki sem vett észre. Már előre el voltak törve, csak „össze-nyálaztam" őket. Mint Bruce Lee suhanckorában úgy üvöltöttem, hogy Hammie-meg Suku mucu meg hasonló marhaságokat és nagy bakugrással törtem a téglákat fogadásból- kis alapon - de készpénzért. Rengetegen beleharaptak. Próbálkoztak természetesen, de senkinek sem sikerült rajtam kívül. Tégla meg rengeteg volt akkoriban amúgy is.
Aztán megunták, hogy mindig én legyek a győztes. Egy éjszaka kicserélték a preparált téglákat igaziakra. Az Ösztereich Sanyi keze biztos benne volt a dologban. Az enyém meg gipszben. Három órán át túlóráztak rajta, a hentesek, mire összerakták. Kicsit nehezteltem a Sanyira.




 


Egyszer egy igazi hamisítatlan olajsejk látogatott be a „Piperébe" népes háremével (ők tanulmányútra jöttek)" és két testőrével. Éppen akkor, mikor a mikrofon és a megivott két „zsibbasztó" megtette a hatását, tiszta szívből danásztam. „Az édesanyámnak a haja fehér mint a hó" természetesen héberül. Máig sem tudom, hogy ki tanított meg rá. De tudtam, nyíltszíni taps. Odajön hozzám az egyik testőr és meghív a dízeles asztalához. Kicsit gondolkoztam, hogy elfogadjam-e a meghívást. Annyi mindent lehet hallani a mesés keletről. Ali Baba - varázsszőnyeg - nem is beszélve a 40 rablóról. De legyőztem félelmemet és később megbizonyosodtam, hogy a sejk igazi úr, még ha olajos is. Mindenesetre nyelvi nehézségeim leküzdésére magammal vittem a kanadai Józsa Gyurit, az akkor még magyar, azóta nemzetközivé avanzsált Bodolay Lórit és minden idők legnagyobb énekes pincérét, Lovászi Sanyikát. Ő ismerte az etikettet. Valahogy megfeledkeztem róla, hogy az arabok nem isznak. Nem is kínáltam, végül is az ő vendégei voltunk! Csak az lett gyanús, hogy mindig tele(!) pohárral koccintott és üresen tette le (ez is valami keleti varázslat lehetett). Amikor a „zsibbasztónak" is nekirugaszkodott, már tudtam, hogy ez iszik (vagy nem igazi arab). De ez a kotyvalék megrendítette. Bár igaz, hogy hazájában hét ágra süt a nap és a tevegeléstól tengeribeteg lehet az ember, de mi az ahhoz képest, amit egy ilyen ital tud okozni egy érző emberben. Az olajos nem csak ivott, evett is. Mint köztudott, éjfél után a piperében főzték a legjobb bablevest virslivel, füstölt csülökkel, tejfölösen. Volt egy kis szeparé hátul, ott szolgálták fel az étket (a szellőző mellett). Úgy bevert az én kis sejkem két tányérral, mint én szoktam. Ittunk még egy zsibbasztót, majd a fejemre tettem egy abroszt és attól a pillanattól kezdve csak arabul beszéltünk Lovászival - mert ő volt az egyetlen aki megértett engem - (egyforma részegek voltunk). Néha a sejk is beleszólt de olyan hülye tájszólást beszélt, a fene se értette. És még azt mondják „nem az abrosz teszi
az embert" Nem igaz, az ital teszi azzá, amivé.
A sejk is megivott annyit, amennyit, mégsem tudott egy k... magyar nótát sem, csak bőgött a Lovász vállára borulva. Gondoltam ha ilyen lelke van, még tudok embert faragni belüle. Önzetlenül. Ne adjon érte cserébe semmit. Se olajat, se tevét, vigye haza a magyar kultúrát csak úgy magáért. És pianóban, halkan, elkezdtük énekelni aszongya...

...Azt mondta a Micike ...
Hogy a károm kicsike ...
Kicsike az édesanyja cicája

Ez az utolsó szó azt hiszem nem pontosan így van.
Olyan édesen csücsörített a kii kecskeszakálla fölött, hogy szinte sajnáltam, hogy nem magyar. Becsületére legyen mondva, amikor kimentünk a Haller piacra főtt kolbászt enni, már úgy üvöltötte a nótát, hogy a rendőr azt mondta: hogy lehet kora reggel egy hússzállító ilyen részeg?
Mindenesetre jól nézhettünk ki a melósok között. A lányok nercbundában félrecsúszott pohárral, elkent szájjal. Mi meg kockás abroszban úgy néztünk k mint egy római parti
kiskocsma sétahajó kikötése után.
Amikor felkísértem a Hiltonba először nem akarták beengedn Engem igen. Mert ő olajos volt, é meg csak részeg (de az nagyon). Még a Halászbástyánál is hallatszott, ahogy a négy égtáj felé (vagy csak kelet felé, nem ismervén a szokásokat) mint egy müezzin üvöltötte, „Azt mondta a Micike...
Másnap szörnyen éreztem magam. Szerettem volna látni a sejket. Sajnos ez azóta sem sikerült. Ezé felhívom mindenki figyelmét, ha találkozik egy burnuszossal, aki azt énekli, hogy „Azt mondta a Micike...", na az az én sejkem. Azonn ültesse a sárga rendszámú taxijába és hozza el a Volántaxihoz. De ne kütyüzzön, mert lehet, hogy kap tőle ajándékba egy tevét, vagy olajkutat, vagy egyszerűen csak megtanít egy magyar nótára: „Azt mondta a Micike..."

Demeter Mihály

Megjelent a: Taxisok Világa magazinban.