- Voltak „mi leszek" című fantáziáid?

- Nem tudom mikortól, de arra emlékszem, hogy akartam buszsofőr lenni. Aztán sokáig vadászrepülő. Amikor rengeteg szovjet filmet láttam, akkor lovon vágtató hős lettem volna. És bár nem voltam soha hősi alkat, ma sem vagyok az, nagyon szerettem volna valami hősiest csinálni. Végül is ez nem jött össze. Hála istennek. Ezen kívül szerettem volna jó sportoló lenni.
A házunkban lakott egy házaspár, ahol az asszony, nevezzük Éva néninek, a magyar női műugrás örökös másodikja volt. Ő vitt le az uszodába a lányaival, és megpróbálkoztam a műugrással. Jól úsztam, mert apám a háború előtt hosszútávúszó volt, és hamar megtanított. Egyszer f ogócskázás közben feljutottam a toronyba. Már ugrottam egy méterről, a három és az öt méteresről is, de a toronyba soha nem engedtek fel. Tudtam, hogy nem szabad lenézni, mégis lenéztem. Megrémültem, elindultam visszafelé, és borzasztó rosszul éreztem magam. Akkor valaki felszólt, ne nézz le, és ugorj egy talpast. Kiléptem, rettenetes ijedten, és mielőtt felfogtam volna, hogy mi van, már csobbantam. Aznap vagy még tízszer leugrottam, és utána többen is foglalkozni kezdtek velem. Egy darabig csináltam, de középiskolás koromban abbahagytam.

- Kinek a választása volt, hogy középiskolába menj?

- Jó kérdés. A szüleim szerették volna, hogy iskolázott ember legyek, mert úgy látszott, hogy egy sima tisztviselő jobban él, mint aki egy gyárban jó szakember. Ráadásul arra gondolni sem lehetett, hogy egy iparos maszek legyen.
Apám is már rég szövetkezetben volt, éppen műszaki vezetőként dolgozott. Nem voltam igazán jó tanuló, olyan közepes. És '56 őszén az akkori idők legjobb gimnáziumába, az Eötvösbe kerültem. Az első évet ott végeztem.
Nagyon jó osztályfőnököm volt, Sólyom Mihály. Valószínűleg neki köszönhető, hogy ma itt beszélgethetünk. Október 23-án megtiltotta, hogy felvonuljunk. És olyan 3-4 óra körül engedtek haza minket. Mentem az Eötvös diáksapkájában. A kettes vonalán a Kossuth térig jutottam, ahol mire odaértem, tömeg és szónoklatok. Az maradt meg bennem, hogy kaptam egy borzasztó nagy pofont, és nem tudtam miért, mert az apám, akinek ehhez joga volt, nem állt mellettem. Kiderült, hogy a pofont azért kaptam, mert a sapkacímerben vörös csillag volt. Egyből lelohadt a diákos lelkesedésem, és már nem voltak olyan szimpatikusak ezek az emberek a számomra. Mert ahol az embert megütik, és nem meggyőzni akarják valamiről, az semmivel sem jobb, mint amit mások csináltak, szintén a meggyőzés érdekében.
Pár nap múlva az osztályfőnökünk az egyik házbeli osztálytársunk lakásán megszervezte a környékbeliek tanítását. Jöttek a zenegimnáziumból, meg a Kossuthból lányok is, és mire újra indult a tanítás, addigra matekból, kémiából, magyarból, németből befejeztük az éves tananyagot. Az egyik szülő németet tanított, a másik kémiát, a Sólyom Miska bácsi matematikát. És hogy milyen jól, az később, az Arany Dániel matematikai versenyen derült ki, mert az első ötven versenyző között szinte mindenki benne volt ezeknek a különóráknak a hallgatóiból.
Viszont nem igazán politizáltunk ezalatt. Egy biztos, hogy a gimnáziumi KISZ-szervezet 1957-ben a KISZ megalakulásával egyidőben alakult. Ha utánanéznék, igen korai volt az ideiglenes KISZ-tagkönyvem. Tudnod kell, hogy abban az időben voltak munkások, osztályidegenek és egyebek. Én egy ilyen egyéb voltam, emiatt bizonyos középiskolákba nem juthattam be. Szerettem volna hivatásos katona, repülő lenni. Ezért az első osztály vége előtt különbözetivel jelentkeztem a II. Rákóczi Ferenc katonai középiskolába. Felvettek, és sokáig úgy volt, hogy én repülőtiszt leszek. Gyakorlatra jártunk Budaörsre. Később kiderült, hogy repülőtiszti képzés csak a Szovjetunióban van. A szülői hozzájárulást édesanyám nem írta alá, így leérettségiztem, de civil maradtam.

- Milyen folytatást találtál ki, amikor ez így eldőlt?

- Édesanyám sokat betegeskedett, nyilvánvaló volt, hogy mielőbb keresnem kell. Szakmát tanultam, és 1962-ben járművillamossági műszerész lettem. Több munkahelyen is tanultam a szakmát, a legtöbbet a Bosch műhelynek köszönhettem. Ott olyan fogásokat ismertem meg, amelyek nagyon precíz munkát követelnek, mert a feszültségszabályozók kézi beállítása igen finom kézügyességet kíván. Később ezt műszer- és járműalkatrész javításnál tudtam hasznosítani. Amikor dolgozni kezdtem, hat ötvenes órabérrel, azt gondoltam, hogy jó iparos leszek. Elterveztem, hogy 1972-re autómnak, 1982-re pedig saját lakásomnak kell lennie. Akkor nem is gondoltam volna, hogy egy idő múlva nem szakmunkásként fogok dolgozni.
Több rövid ideig tartó munkahely után három évig tisztviselő voltam az AFOR-nál. Üzemanyagkészlettel, árumozgatással foglalkoztam egészen 1968-ig, amikor kértem, hogy kimehessek egy benzinkúthoz dolgozni. Ugyanis közben megnősültem, de megromlott a házasságunk, és hazaköltöztem az anyósoméktól. Nagyon kilátástalanná vált a helyzetem. Képzelj el négy felnőttet az egyszoba-hallos lakásban. Az egyik kiút egy második házasság lett volna, a másik az önálló megkapaszkodás, de ahhoz próbálkozni kellett valami mással. Mert a 3000 forint alatti fizetésből meg lehetett élni, de az újrakezdéshez kevés volt. És a vidéki utak kapcsán láthattam, hogy amíg mi dilizünk a központban a nem igazán komoly pénzért, addig kint a borravalós munkahelyeken meglehetősen könnyen élnek az emberek.

- Miféle ismeretségből adódott a házasságod?

- Passz.

- Túl rövid ideig tartott ahhoz, hogy jelentőséget tulajdoníts neki?

- Papíron nem, mert 1965-től 1973-ig tartott. De valójában a több szét- és összeköltözéssel együtt sem volt hosszú.
Azt kell mondanom, hogy miattam ment szét. Valószínűleg... Mit finomkodok! Mondhatom, hogy én nem voltam elég hű. Hogy miért nem, az tényleg passz.
Hát ezért választottam a kutasságot. Győrbe kerültem betanulni, és úgy alakítottuk, hogy pár napig tartják a helyemet, tehát akár visszamehetek a csepeli bázisra. Húsvét előtt vagy tíz napig tartott a győri tanulóidő, utána átkerültem Veszprémbe. Kiküldetésben, vállalati pénzből fizetett albérletben laktam. Megismerhettem a kellemes szabadtéri munkát a petrolkémiai illatokkal fűszerezve. De jól bírtam. Hamar megszoktam a borravalót, az úgynevezett jattot is. Ez évben jutottam először külföldre. A Krím félszigeten voltam egy Expressz úton, ami lehetett vagy 2500-3000 forint. Mit mondjak, luxusszámba ment, ahogyan le voltam szegényedve.

- Milyen jövedelmet biztosított ez a munka?

- A korábbi pénzemnek legkevesebb háromszorosát, ami lehetővé tette, hogy a családi adósságainkat megadjuk.
Szegény édesanyám még abban az évben meghalt. Éppen amire megengedhette volna, hogy kicsit könnyebben éljen.

- Mikor érezted azt, hogy nemcsak a borravaló elfogadását szoktad meg, hanem téged is elfogadtak a kollégák?

- Amikor odakerültem, tudtam mit csinál egy kutas, de azt nem, hogy mi egy benzinkút. Tehát arról, hogy milyen jövedelmet biztosíthat, és azt milyen módon, fogalmam sem volt. A hírek mindenfélét mondtak. Hát erről elég hosszan beszélgettek velem a kollégák. Az eredménye az lett, hogy 1968-tól '73-ig egyikünknek sem volt rendőrségi ügye.
Azzal együtt, hogy nem élt rosszul senki. Pedig létezett, sőt akkor létezett csak igazán az úgynevezett zsebes kommandó. Volt, hogy reggel és este is találkoztunk velük, tehát próbálkoztak, de nem igazán sikerrel. A Deákné vásznánál mi sem voltunk jobbak, de megmaradtunk az ésszerűség határán belül.
Azzal a sofőrrel, aki megspórolt harminc, száz litert, szóba álltunk. Mert a vállalata ezt neki nem honorálta, pedig megdolgozott érte, legalábbis ügyes pilóta volt.
Csak arra kellett vigyázni, hogy soha ne vegyünk át annyi utalványt, amennyi mögött nem volt eladott árunk. Ha mégis előfordult, mert néha gyorsan több tétel jegy is befutott, akkor ügyeskedtünk. Mindig akadt segítőkész és megbízható ember, aki a készpénzt átmenetileg pótolta, vagy az utalványokat elvitte a kúttól. És így nem volt veszélyes a szokásos macska-egér harc, amiben a rendész mindenáron bizonyítani akart. Kizsebelte az embert, gatyára vetkőztette, benézett a tükör hátlapja mögé, és közben szinte a szeme előtt volt a felesleges utalvány

< vissza