Tudod, kezdetben még nem a taxisok uralták a CB-vonalakat. A csatornalakók pedig nehezen adták meg magukat. A legrafináltabb módon igyekeztek megakadályozni a taxistársaságok munkáját. Csoportok, szövetségek alakultak a városban azokból, akik korábban hozzászoktak egy-egy csatorna birtoklásához.
Állandóan zavarták a munkát. Különböző miniadókat helyeztek el, itt-ott eldugták őket, csakis a mi bosszantásunkra. Rengeteg idő elment, mire ezeket megtaláltuk, hatástalanítottuk. Hihetetlen milyen leleményes az ember, ha ki akar szúrni a másikkal... Készítettek például olyan szerkezetet, amely látszólag csak egy fagallyból állt. Ez az ágacska csodálatos türelemmel szét volt fűrészelve, kiszedték a belét, belerakták a kilencvoltos elemmel működő ajándékcsomagot, ami nem volt más, mint egy miniatűr frekvenciazavaró készülék. Még egy drótot is rátettek antennának, az egészet összeragasztották és felhajították egy lombos fára. Találd meg, ha tudod! Ezek általában addig működtek, amíg a kilencvoltos elem ki nem merült. Ez volt a polgári társadalom válasza a taxismunka korszerűsítésére... Pedig mi csak ráköltöztünk néhány csatornára, nekik maradt volna még jó néhány.
Híres, pontosabban hírhedt ellenfelünk volt egy érdi társaság. Közülük is egy autómentős srác. ő rendszeresen zavarta az adásunkat. Már nagyon fentük rá a fogunkat. Aztán egy havas, téli éjszaka, az egyik pilóta, valahol az Üllői úton kiszúrta. Figyelte, hogy milyen irányból jön a zavarás, közelített hozzá és rátalált az egyik mellékutcában. Konkrétan még nem tudta, hogy ki az ellenfél, de a műszer már jelezte, hogy néhány méterre lehet tőle. Beszólt nekem a központba, hogy gyerekek, itt a nyomkodós valahol a környékemen. Abban a pillanatban megindult előtte egy autómentős kocsi, így bukkantunk rá. Ez az érdi fiú, beszerelt a kocsijába egy szirénát, azzal tette lehetetlenné számunkra a munkát.
Megindult az üldözése. Eszeveszett száguldozás kezdődött a mellékutcákban. Ráállt a palira az egész csapat. A régóta felhalmozott elkeseredés, düh most mozgósított minden kollégát. A srác káprázatosan vezetett. Nem volt könnyű dolga, mivel a hátán cipelt egy ezerkétszázas Zsigulit. Kikeveredett a karaván a József körútra, én pedig állandó rádiókapcsolatban voltam a csapattal. A szemétláda ijedtében már egyre ritkábban szirénázgatott. Persze, ő minden dumánkat lehallgatta, így ilyen jellegű cselhez nem folyamodhattunk. Egyik kollégánk, Metálhiéna a becsületes neve, a Bányász mozinál elé tudott kanyarodni, meg is állt keresztben. Erre az autómentős kipattant a kocsiból, egy vasrúddal a kezében átrohant a Metálhiéna kocsijához, feltépte az ajtót, szegény ötvenkilós kolléga kezéből kitépte a mikrofont. A többiek csak ekkor kanyarodtak oda. Én pedig viszkető tenyérrel, de tehetetlenül hallgattam az egészet a rádión.
Az üldözés folytatódott, mivel közben odaért egy rendőrségi autó, és mire a pilóták elmagyarázták, hogy miről van szó, meglépett a srác. Óriási invázió indult. Már minden csatornán bemondtuk az autómentő adatait, bekapcsolódott a hajszába az összes taxiscsapat, tehát a Buda, a City és az Aero is csatlakozott hozzánk. Több órán keresztül semmi nyom. Néha érkezett bejelentés, hogy itt vagy ott feltűnt a fiú, de nem jutottunk előrébb. Egyszer egy izgatott kolléga a Moszkva térről üvöltötte a mikrofonba, hogy: „Megvan!". Ám az autómentő még átlógott a piroson, a mi pilótánk pedig ott ragadt. Ugyanakkor a gengszter úgy jutott át a Moszkva téren, hogy elhagyta az egyik rámpáját. Tudod, azt a vassínt, amelyen felhúzzák a szállítandó autót a platóra. Elárulom, hogy akkor már a legszívesebben átadtam volna a diszpécser-szolgálatot és autóba vágtam volna magam. Ne nézz nagyképűnek, de az lehetetlen, hogy egy profi taxis elöl egy Robúr teherautó, amely egy személygépkocsit cipel hátán, elmenekülhessen. Ez a pilóták kritikája. Mert valljuk be őszintén, ez az ember akkor éjjel az egész magyar taxistársadalmat nevetségessé tette. Igaz, ha elkapják, abból lincselés van, és ezt ő is tudta.

---

Szóval, a Moszkva térnél ismét nyomát vesztettük. A vassínen kívül az egyik lámpáját is elhagyta már. A csapat szétszéledt a környéken. Istenhegyi út, Szabadság-hegy, Rózsadomb stb. A marha ott követte el a nagy, hibát, hogy valahol a Jánoshegyi kilátó környékén ismét elkezdett nyomkodni, be-bekapcsolgatta a szirénát. Persze, azért nem volt ő dilettáns, jól tudta, hogy a rádiózás törvényei alapján arról a magasan fekvő pontról egyszerűen lehetetlenné tudja tenni, hogy a pilóták kontaktust találjanak egymással és a központtal, tehát velem. Ráadásul, aki magasról ad, azt nehéz betájolni, mert egy távoli ponton is úgy tűnik, mintha ott lenne valahol a közelben. De azért már nem volt ura a helyzetnek. Valószínűleg látta, hogy bekerítették, mert a központban egyszercsak megszólalt mellettem a telefon.
Alig akartam felvenni, mivel volt elég dolgom. Végül beleszóltam, és egy kétségbeesett férfihang segítséget kért. Be is mutatkozott, de maradjon titokban a neve. Közölte, hogy bejönne hozzám a központba. Elismerte, hogy nemigen van más választása, mivel ha megtalálják, agyonverik. Azt én is tudtam, hogy a pali élete két ruppót se ér. Könyörgött, biztosítsam neki, hogy sértetlenül eljut hozzám, úgymond tisztázni magát. Bár a tenyerem még mindig viszketett, hivatalból is kötelességem volt a segítségnyújtás.
Titokban azért reméltem, hogy lesz a pesti taxisok között legalább egy olyan csibész, aki valahogy odaver neki. Nem tette meg senki. Bemondtam valamennyi csatornán a szöveget: „Gyerekek, az úr felhívott minket. Szeretne idejönni. Kísérni lehet, de ha a haja szála meggörbül, az súlyos következményekkel jár."
Megindult a karaván. Előtte-utána százával a taxik. Senki nem bántotta útközben, de újabb meglépésre már semmilyen esélye nem volt.
Mire megérkezett, már nem csak én, a rendőrség is várta. Nem is azért hívtam őket, hogy most vasra verjék ezt az őrültet, inkább, hogy lecsillapítsák a lincshangulatot. Az ügy akkor vált igazán gusztustalanná, amikor a srác mindent tagadott. A mikrofonkitépésre sem emlékezett. Elárulom, ha az egyik rendőr nem kap el, magam ütöm ott agyon. Végül elkezdte, hogy keressük meg, mivel zavarta a munkánkat. Kimentünk az autójához és való igaz, nem találtuk a szirénát. Márpedig a CB önmagától nem képes olyan vinnyogó hangot adni. Persze, ő valahol már megszabadult a szerkezettől. Addigra már remegtem az idegességtől.
Végül az egyik pilóta közölte, hogy megtalálta a műszert és fel is mutatta a szirénát. A srác még mindig tagadott, de a rendőröknek is elegük volt már belőle. Fogták, felnyalábolták a fiút és elvitték.
Attól a pillanattól kezdve megszűnt a hullámhosszzavarás. Itt véget is érne a történet, ám hátra van még a csattanó. Mikor magamra maradtam a központban, a kolléga, aki a szirénát hozta, a fülembe súgta:
- „Surda, lehet, hogy most megharagszol, de elárulom: ez az én szirénám volt! Még nem is használtam. De nem nézhettem tétlenül, hogy ezt az állatot elengedjék..."

Folytatjuk...

 

 

• FÓRUM - Egy éjszaka a hiénákkal
• FÓRUM - Mikor ébren vannak a patkányok  E könyv fóruma
• FÓRUM - BEZZEG AZ ÉN IDŐMBEN 1969. SZEPTEMBER.12.

 

• Egy éjszaka a hiénákkal TV2 Napló 2006.03.19. 19.45
• Az ellenőrzésről
• Mesél a pesti taxi
• Régiségek
• Misibácsi meséi

---

---

E könyv előkerülése, újabb könyvespolci motyózásom eredménye. Én annak idején nagyon élveztem. Most újraolvasva furcsa érzés, hogy már akkor is úgy beszéltek a múltról, mint valami csodálatos soha vissza nem térő aranykorról, pedig még nem sejtették, mi minden vár ránk.
Számomra, a könyv születésének ideje volt az aranykor, hiszen én akkor voltam ifjú titán, a könyvben szereplők számára, viszont magam voltam a felhígulás, a tömegesen, már szinte akadálytalanul beözönlő ifjuság!
És hol volt még a rendszerváltás,  a munkanélküliek tömege....?