Juniort, rommá törték

2008.02.26.

Mentem haza és happy voltam
Személyi sérüléses baleset történt ma éjszaka Angyalföldön. A Taxi4-es utasát mentő vitte tovább.

Amikor arról értesülök, hogy taxist ért baleset, mindig összeszorul egy kicsit a gyomrom. Élénken él még az emlékezetemben, amikor nekem volt egy (és remélem az egyetlen) súlyos balesetem. Emlékszem milyen egy elkeserítő érzés, amikor nyomod a féket, tekered a kormányt, még bízol a másikban a csodában, majd amikor tudatosul benned, hogy kész, ezt most bekapod, nem tudod elkerülni az ütközést. Majd az a hihetetlen erő, ami az ütközés pillanatában elszabadul körülötted és téged csak a jó szerencse menthet meg. Majd a légzsák az arcodba csapódik és csodálkozol, hogy nem érzel fájdalmat.



Az első másodpercekben nem is igazán érted, hogy mi történt, majd az agyad egyre gyorsabban és gyorsabban kezd el dolgozni. A fájdalom is beléd hasít, miközben a légzsák kirobbanó hangja még mindig a füledben cseng. Körülötted száll a por, az autód elejéből gőz és füst száll fel, amint sorstársad, a munkaeszközöd, kileheli a lelkét.

Emberek érkeznek hozzád és azt kérdezik: Hogy vagy?



Rosszul!!!

Rosszul, mert naponta több száz kilométert vezetek le. Rosszul, mert én vagyok a célpont az utakon, a médiában és mindenhol a kirívó példa, ha a közlekedés kerül szóba. Rosszul, mert most mégis én vagyok az összetört autómban, a kisiklott életemmel, sérülten, áldozatként, amiért ma (ki tudja hányadszorra) ismét egy civil keresztezte az utam, de most képtelen voltam kivédeni lúzerségét.



Szóval amikor arról értesülök, hogy egy kollégámat baleset ért, akkor mindig rosszérzések fognak el, majd a következő gondolatom, hogy ismerem-e őt? Ne adja Isten haver, barát az illető?!



Suhanok ma éjszaka a Váci úton, amikor is az egyik kolléga bejelez:

- Közlekedés?
- Mondjad – kapja meg az engedélyt a diszitől.
- A XIII. kerület Dózsa – Váci sarkán megtörtént. Egy Taxi4-es mérkőzött meg egy civillel, de elég tisztességesen.



Pont előttem, 500 méterre. Igen, már látom is, torlódnak az autók és a jól ismert utálatos kékfény világítja meg az éjszakát. Csurgok a sorral, közben próbálom felmérni a terepet, hogy merre tudnék kerülni, melyik sáv használható.



Ekkor látom meg az összetört taxit. Hirtelen egy hőhullám kap el, hiszen én ezt az autót ismerem, az egyik haveromé. Pont 2 napja futottunk össze az Esson és dumáltunk a kocsijáról, amit most bérel, mert a sajátját épp besárgítja.



Szememmel őt keresem a tömegben, majd amikor meglátom, állva, fülén telefonnal intézkedni, akkor kicsit megnyugszom: Megúszta!!!



A történet egyszerű, szinte törvényszerű. A Honda Civic CRX-es fiatal sofőr épp munkából hazafelé tartott. Happy volt – az ő szavaival élve – és nem sietett, hova is sietne. Gondolta azért egy kicsit levág az útból, így a Dózsa Györgyön a Váci úthoz érve, gondolta dob egy balost a nyugati irányába.



Kollégánk pechére, pont ekkor érkezett ő is a Dráva utcán és folytatni szerette volna az útját a Dózsán, irányba a Hősök tere felé.



Azt, hogy civil barátunk mit nézett, hova figyelt, nem tudni, mivel nem is a taxi elé kanyarodott be, hanem egyenesen a bal első kerekébe belehajtott. Azt állította, hogy mikor ő az 1.6-os benzines autójával elkezdett kanyarodni, még sehol sem volt a taxi. Junior nem egy öreguras sofőr, de csodákra még ő sem képes. Valószínűbbnek hangzik az, hogy a Honda vezetője addig tekergette a nyakát, hogy rendőr nincs-e a környéken, amíg szépen beletornászta magát a Taxi4-es kollégánk autójába.



Az eredmény a képeken látszik. A taxi utasa (egy csinos fiatal lány), fejjel repült a szélvédőnek és ennek köszönhetően nyert egy ingyenes utat az OMSZ támogatásával a Honvéd kórházba. Junior is besegített a szélvédő leamortizálásába, de neki keményebb a feje annál, mintsem egy ilyen találkozás komoly sebet ejtsen rajta. A civil barátunk köszöni jól van, igaz kissé sántított.



Beszélgetésünk alatt megtudtam, hogy 3 éve van jogosítványa és eddig nem volt semmi problémája. Szülei, akik a helyszínre siettek, aggódva figyelték fiúkat, miközben az anyuka sorban kapkodta be a nyugtatókat. Hiába na, amíg nekünk a fiú, egy potenciális baleseti forrás, addig neki az egyetlen csemetéje, a szeme fénye. Elismerem, engem sem érdekelne egy ilyen szituációban más, minthogy a gyermekemnek ne legyen baja. Nem tudom mennyit fog ebből az esetből a srác okulni, de ő azt állította, hogy sokat. Reméljük, így lesz.