Oly régen volt, hogy akkoriban még dohányoztam, és bar 20 Ft volt egy doboz hosszú fehér Kent, naponta el-elpöfögtem vagy két dobozzal... Micsoda pazarlás volt! Két doboz 40 Ft. Most mennyi is? Történetem is a cigarettához kötődik, úgy, ahogy a népszerű sláger kötődött annak idején - és azóta is - Karádi Katalinhoz. „Hamvadó cigarettavég"... Ugye milyen szép? ...és ahogy dúdolom, még gyönyörűbb (csak azt nem tudom, hogy a lányom miért megy el hazulról?) ...akkor még volt valami, amit úgy hívtak, hogy „Pesti éjszaka". Ebből ma már csak a sötétség maradt meg. Amerre csak néztem, úton-útfélen vidám társaságok - sikerek, mátósak -, bolyongtak, nyüzsögtek az utakon. Nem győztem kerülgetni őket. És milyen érdekes, nem is kellett őket becsapni, mert a magyar embernek van egy utánozhatatlan jó (vagy rossz) tulajdonsága: ha egy kicsit piál, azonnal szórja a lóvét, két kézzel. És természetesen a taxis mindig kéznél volt. (Mind a két kéznél.) Szóval rendesen megmerítkeztünk a jólétben. De régen is volt! Hajnaltájt, amikor végeztünk, amikor már mindenkit hazavittünk, lemosattuk a kocsit, és elszámoltunk a pénzzel, kezdtük kiosztani a jattokat azoknak, akik körülöttünk sürögtek-forogtak. (Voltak bőven!) Kijövet, bemenet, az óraleíró, garázssofőr, kocsimosó, néha még hullamosó is. ...és így tovább, és így tovább. Végül kijöttünk, s mint minden reggel, persze elindultunk, természetesen nem haza. Több okból. Volt aki azért nem, mert nem volt kihez. Akinek meg lett volna, az nem akarta felébreszteni őket (mert nagyon morogtak). ...és mi még mindig az éjszaka hatása alatt voltunk. Valakivel meg kellett beszélni a velünk történteket. És ki más is az, aki érzi, érti azt, ami egy mozgalmas éjszaka után bennünk volt? Csak egy kolléga, egy barát, aki ugyanolyan cipőben jár, mint mi.
A Cyklop körül (így hívták a garázst), számtalan kiskocsma volt, amelyek kifejezetten a taxisokból éltek, nem is rosszul. Záróra után a lehúzott rolót csak a taxisoknak húzták fel. Tömve volt mindegyik. Ilyen volt a „Kukorica", a „Postakürt", a „Kulacs", a „Gong", a „Lúdláb", a „Lyra" és történetem színhelye a „Kispipa". Mindegyiknek megvolt a maga varázsa, sajátos hangulata és a törzsközönsége. Talán ma már nem is tudjátok, hogy mit érzett az ember, ha egy ilyen helyre betért. Az asztaloknál halk -vagy hangos-, de leginkább törzsvendégek ültek (vagy alatta feküdtek), és az illatos, finom tejfölös csülkös, virslis bableves mellett itták a jeges sört korsószámra. És füst, füst minden mennyisgében, amit vágni lehetett. Szólt a zene. Ez nagyon fontos volt.
A Kispipában -talán nem bántom meg az emlékét, ha elmondom-, egy nagyon rosszul zongorázó (legalábbis általam annak ítélt), zongorista pötyögött egy ujjal. És ugyanő énekelt „egy szájjal". De mit? És hogyan? Az egész világ leborult ennek a szerény, jóságos és kopasz emberkének a nagysága előtt. Frank Sinatrától, Luis Armstrongig szinte mindenki énekelte már a dalait...A „Szomorú vasárnap" című számát Magyarországon betiltották, mert hatására százával ugrottak a Dunába az öngyilkosok. Ö volt Seres Rezső.
Szóval itt játszott Rezső bácsi, akinek a pianínója mellett volt az én törzsasztalom. Engem nem zavart a zene, mert halk volt és szolid (akkor még nem volt Bonanza Banzai, amit Amálka, a kislányom ízlésficama miatt kell elviselnem). Igaz már az sem zavar, hiszen úgyszólván belesüketültem a száz wattba (és ez csak a zenei teljesítmény).
Szóval ültem és vártam a barátaimat, közülük is számomra az egyik legkedvesebbet, aki jóban és még-jobban mindig mellettem volt. ő „Rumcájsz". Nekem természetesen csak Rumi. Aki ismeri a mesebeli figurát, az őt látva azt hiheti, hogy életre kelt, de legalábbis róla mintázták meg.
Elegánsan kopasz férfi, körszakálla Néró császárra emlékeztet és humora egyenesen lenyűgöző. Valaha kitűnó taxis volt. Ismerte a szakma csínját-bínját. Szinte mindent kipróbált már. Járt Iránban, egy akkora teherautóval, -nem tudni-, hogy amikor egy iráni rendőr igazoltatta és kinyitotta az ajtót (hogy miért, talán udvariasságból), Rumika kiesett rajta, egyenesen rá a rendőrre. Akit persze nyomban elvitt a mentő, így sohasem derült ki, hogy kettőjük közül ki volt a részegebb (az arab nem iszik, tiltja a vallása). Aztán felborult egy olyan különös nevű faluban, a bútorszállító kamionjával, amilyen csak a mesében van.
Szóval ültem a zongora mellett, Rumi jött, leült és dohogott magában. Láttam rajta, hogy valami nagyon bántja. Először azt hittem a hamis zongorahangok vagy talán a szelek bántják, de aztán eszembe jutott, hogy az nem lehet, hiszen Rumika kasuki (botfülű). Egyetlen dalt tud csak, de azt cefetül nyüstöli. Ha egy kicsit siker, rögtön úgy üvölti. mint a fábaszorult féreg, hogy „Darumadár fenn az égen". Azt mondják a kamionosok, hogy Törökországban ott is egy kis városkában (Kübli ah Büliben), megtanított egy müezzint erre a szép magyar műdalra. A dervisek, az agák és a bégek erre hajtják fejüket nyugovóra, és olyan szép ahogy a négy világtáj felé éneklik, hogy még az eunuchok is férfiak lesznek (legalább olyanok, mint mi vagyunk).

Rumika elpanaszolta, hogy két jó cimboránk lepucolta őt a snóbliban. Úgy érezte -finoman kifejezve-, hogy ez a két úr tisztátalanul játszott. Ezen a költői kifejezésen annyira meghatódtam, hogy elhatároztam, akár törik, akár szakad, revansot veszünk rajtuk. Már akkor tudtam, hogy kemény fába vágjuk a fejszénket. Egyszerű, becsületes eszközökkel szinte reménytelen volt a helyzetünk. Csak a csel, a fondorlat segíthet. És itt jött a képbe Rezső bácsi vájt fülűeknek kissé hamis játéka. Ha egy ekkora művész, akinek dalait az egész világ zokogva zengi, megengedheti magának a hamis játékot, akkor mi ketten Rumival, egyszerű éjszakai taxisok, miért ne játszhatnánk hamisan? Jó, persze csak ha muszáj. De hogyan? Rezsőnek ott volt a hangszere és az az egy ujja, amivel a remekműveket előcsalta a pianínóból. Hirtelen kipattant a szikra az agyamból.
Cigizni kell! A számban levő cigaretta fogja meghatározni, mintegy jelezni Ruminak, hogy hány pénz van a kezemben. Ha a szám bal csücskében van, akkor az egy pénz, ha középen kettő, jobb oldalon három, ha kivettem, üres volt. Ha nagyon ösz-szeszorítottam a számat, az azért volt, hogy ki ne essen a fogam. Kolumbusz tojása. Ha Rumi is ugyanígy tesz, nagy előnyben leszünk ellenfeleinkkel szemben. Róluk is szólni kell néhány szót. Név szerint a Sápadtról és a Jakabról. Mindketten olyan kanyalók voltak, hogy legyőzésük nem kis feladatot jelentett számunkra. Egyszer Jakabbal bementem egy szabadnapunkon az Emkébe. Az kérdezte tőlem: Mit iszol? Akkoriban kitaláltam -nem tudom miért-, hogy jobb a fröccs, mint a sör. Mondom szerényen: Kérek egy nagyfröccsöt. Jaksi odahívta a pincérnőt, és rendelt nekem 40 nagyfröccsöt. Mint mondta, hogy legyen időnk egy kicsit beszélgetni. Aztán hogy a pincérnő álmélkodását is legyőzze, megjegyezte: ne fáradjon annyit, azokkal a gyönyörű pilingáival. (Mellesleg ezek a pilingák, úgy ránézésre legalább 42-esek voltak.) így esett, hogy a szabadnapból egy hét betegállomány lett. Szóval ők ketten a Sápadttal jól kiegészítették egymást (a Sápadt se volt piskóta, de róla majd máskor).
Na most majd megmutatjuk nekik! -gondoltuk. Büntetlenül nem lehet levágni egyikünket sem, mint valami birkát! Azt előbb etetni kell. Csak egy baj volt! Rumi nem dohányzott. Azelőtt sem és azután meg pláne nem, de a cél, a szent cél, ami előtte lebegett, csupa nagybetűvel, kissé franciásan: a revans volt, és ezért vállalta a megpróbáltatásokat. Nekem volt egy fél doboz Kentem, és miután nem volt más a Kispipában, vettünk még két doboz Nikotex Munkást. Rezső bácsi is ezt szívta (lehet, hogy ezt nem bírta a pianínó, vagy csak erre tellett a gázsijából -mit ne mondjak-, nem lehetett túlfizetve). A Nikotex Munkás volt abban az időben a legolcsóbb és a legkegyetlenebb cigaretta, amely elhagyta az egri dohánygyárat. (Bár a történelemkönyvben nem írják, az egri nők szívták, ha a férjük nem volt kéznél.)
Sápadt és Jaksi menetrendszerű pontossággal megérkeztek. Mosolyogva konstatálták, hogy áldozataik, a két kiterített büdös pali, ott ült, és mint a lóversenyisták futnak a pénzük után. Sokatmondóan összenéztünk, szemünk villanásában benne volt, majd adunk mi nektek. Rumi szájszegletében a cigivel megremegett, mint a legnemesebb versenyparipa. Sápadték kitörölték tányérjukból az illatos pacalpörkölt szaftját, lehörpintették söreiket, és öklük előrelendült, mint Sztálin Józsié a Vörös téren. Nem csigázom a kedélyeket, mindjárt az elején lerohantuk őket. Mohón, kapzsin, úgy, ahogy vártuk a győzelmet, annyi csúfos vereség után. Ellenfeleinket mellbevágta a fergeteges győzelmünk, Rumit meg a Nikotex Munkás. Jaksiék ragasztottak, potyogtattak, kacsingattak, szinte minden hangszeren játszottak. Texasban biztos szitává lőtték volna őket, de mi olyat tudtunk, amit ők nem. Egy darabig nem tudták. És mi boldogok voltunk, se láttunk, se hallottunk, csak szívtuk, szívtuk a sok büdös spanglit, egyiket a másik után. Még Rezső bácsiét is elszívtuk, és azt hiszem nikotin híján pont akkor írta élete legszebb számát, a címe „A kő". És mi nyertünk, mint a magyarok Londonban a 6:3-nál. Lemostuk őket. Aztán Jaksiék rájöttek a huncutságra, és szép lassan a saját fegyverünkkel visszavágtak, s mire észrevettük, sóherok lettünk. Rumin viszont látszott valami. Ujjai és gyönyörű rőt szakálla sárga színt öltött. Szemei nem vérben, hanem nikotinban forogtak. Szédült, hányingere volt, a tragédia elkerülhetetlenné vált. Rezső bácsi a Szomorú Vasárnap kottájával együttérzően legyezgette Rumikát, amíg a mentők megérkeztek. Nem részletezem. Korányi kórház, gyomormosás, oxigénsátor. Szegény Rumi heveny nikotin mérgezés boldog tulajdonosaként feküdt ott, mint Lenin a Mauzóleumban, csak egy kicsit sápadtabb volt. Én, mint a jó bűntárs, éreztem, hogy ötletem lett okozója Rumika szenvedésének, ezért kötelességemnek éreztem, hogy kiengeszteljem. Először arra gondoltam, mellé fekszem, hogy én is ugyanazt erezzem, amit ő. De rájöttem, hogy a homokosok két emelettel följebb vannak. Aztán jöttek a rokonok, családtagok, barátok látogatni. De az igazi okát a „betegségnek" senki, soha nem tudta meg. Örök titok övezi. Mint ahogy az egyiptomi fáraók titkát őrzik a szfinxek, úgy őriztük mi is a szent titkot. Sápadték is eljöttek, mert ha hiszitek, ha nem, van zsivanybecsület. Sajnálkoztak egy sort, és szerényen mosolyogva letették ajándékukat Rumika éjjeliszekrényére. Meg vártuk, hogy elmenjenek, lázas sietséggel kinyitottuk a csomagot, amelyben legnagyobb megdöbbenésünkre egy nagy zacskó Nikotex Munkás, és egy nagycsomag családi gyufa lapult. No lám csak mindent tudtak, végig játszottak velünk. Amikor rosszat álmodom, két numera helyett, látom Jakab arcát, ahogy tűzzel és cigivel kínál. Természetesen Nikotex Munkással. Mindenesetre jó lecke volt. Azóta sem snóblizok, sem becsületesen, máshogy meg minek.
Drága barátaim, ezért ha snóbliztok, jól figyeljetek! Ha ellenfeletek sokat szív, még ha nő is az illető, az legyen nektek nagyon gyanús.
Inkább menjetek haza, díszítsétek fel a karácsonyfát, egyetek egy kis bejglit, játsszatok a gyerekkel, és kívánjatok szeretteiteknek nagyon boldog nikotinmentes ünnepeket. Ezt teszem én is, és kívánok nagyon boldog ünnepeket.

Demeter Mihály
Volántaxi