A TAXISBLOKÁD ÉS UTÓÉLETE

2006.12.11.

-Kihívás a társadalomtudományok számára-
A sokat emlegetett és vészhelyzetekben, illetve a közös veszélyeztetettség esetén valóban létezõ taxisszolidaritás, amely a blokádnál is mûködésbe lépett, nem jellemzi a taxistársadalom mindennapjait, amikor az egyének és csoportok éles konkurenciaharca érvényesül. Különösen igaz ez a tiltakozás kiindulópontjául szolgáló Budapestre, ahol a taxik száma aránytalanul megnõtt a válság idõszakára. Ebben a korábbi jó kereseti lehetõségek mellett közrejátszott a munkaközvetítõ hivatalok tevékenysége, ahol a munkanélkülivé vált autótulajdonosoknak a magántaxizást javasolták.

1. A rendezvény alapgondolata

Miért rendeztük meg Sik Endrével a Magyar Szociológiai Társaság 1992-es közgyûlésén egynapos vitaülésünket a taxisblokádról? A rendezvény alapgondolata azon a szálon alakult ki, hogy a szervezõk szerint mind a magyar társadalom demokratizálódásával, mind a piacgazdaság szociális problémáival összefüggõ kérdések egész sorát vetette fel az 1990-es taxisblokád, amely ily módon kihívást jelentett a magyar társadalomtudomány számára. Ennek a kihívásnak az eredményeit az utóbbi két évben több esszé és tudományos igényû elemzés is tükrözi. A taxisblokád felvetette problémák interdiszciplináris jellegére tekintettel a vitaülést a Magyar Politikatudományi Társaság és a Magyar Szociológiai Társaság együttesen szervezte meg.

Miért jelentett a társadalomtudományok számára mind elméleti, mind pedig módszertani vonatkozásban kihívást a taxisblokád? Az eddig publikált elemzések a kultúr- és gazdasági antropológia, a szociografikus szubkultúra-kutatás, a társadalmi mozgalmak és a politikai tiltakozás elemzése, a közjavak és a kollektív cselekvés elmélete, illetve a kommunikációelmélet és a párt- illetve az érdekképviseleti szervek kutatása különbözõ és ellentétes elméleti-módszertani megközelítésekkel jellemezhetõ irányzataiból indultak ki, és eredményeik egyrészt egymást kiegészítik, ám vitatkoznak is egymással. Általános elméleti-módszertani problémákként vegytiszta formájukban jelentek meg a taxisblokád kapcsán olyan kérdések, hogy hogyan függnek össze egymással a makro- és a mikrostruktúra folyamatai, hol jogosult és mennyiben a tudományos rekonstrukció folyamán a strukturális és a fenomenologikus szemlélet. Az adekvát adatbázis és az adatgyûjtés kérdéskörei a társadalomtudományok számára különös élességgel rajzolódnak ki a taxisblokád témájában, hiszen az esemény váratlanul, néhány nap alatt zajlott le, és hatásmechanizmusai a közvetlen akció után igen nehezen azonosíthatóak. Az empirikus kutatás lehetõségét csupán a stimulált vitahelyzetek, a tömegkommunikációs eszközök dokumentumai, a részt vevõ megfigyelés, illetve a rögtönzött közvéleménykutatások és az utólagos interjúzás biztosították. Hogyan lehet ilyen adatbázison megteremteni az elmélet és az empíria megfelelõ kapcsolatát a leírásban és a magyarázatban - igazi interdiszciplináris kihívás ez a társadalomtudományok számára egy aktuális és releváns kérdéskör elemzésében.

Végül, de nem utolsósorban, közrejátszott a vitaülés megszervezésében az is, hogy a Szociológiai Társaság 1990-es gödöllõi közgyûlésével véletlenül egybeesõ taxisblokád mély nyomot hagyott a diszciplínát a Társaság tagjaként mûvelõk körében, hiszen saját bõrükön tapasztalhatták a közlekedés korlátozásának hatásait, és nem hagyható figyelmen kívül a blokádnak a diszciplínát a "láttuk-e, hogy jön" komplexumával sokkoló hatása sem. Persze a vitaülés e közvetlen kapcsolaton túl strukturális értelemben is vizsgálni kívánta az esemény összefüggéseit, nevezetesen azt a kérdéskört megvitatni, hogy milyen szerepet töltött be a blokád a magyar társadalom demokratizálódásában és a piacgazdaságra való átmenetben?


2. A vita lefolyása

Az október 18-ára összehívott vitaülést Sik Endre körkérdése nyitotta meg, aki bevezetõként a szokatlan témához illõ kérdéssel fordult az egybegyûltekhez: milyen volt és milyen ma a személyes viszonyuk a blokádhoz, és milyen élmények határozták meg azt? Ez a körkérdés, illetve az ennek kapcsán kialakult "bemelegítõ" beszélgetés azt a funkciót is szolgálta, hogy a résztvevõk "kibeszéljék" élményeiket, és ezáltal a további beszélgetés, illetve az elemzés tehermentesülve, a témával kapcsolatos szükséges távolságtartással folytatódhasson.

A személyes reflexiók sokaságát és sokféleségét követõen Hegedüs Zsuzsa, Franciaországban élõ szociológusnõ számolt be a taxisblokádot és hatásait a szociológiai intervenció módszerével feldolgozó kutatásainak eredményeirõl. Vele vitatkozva, illetve hozzá kapcsolódva adta elõ hozzászólását Dénes János, független parlamenti képviselõ, aki érdekes személyes beszámolót tartott a válság politikai intimitásaiból. Diósi Pál szociológus, a taxis és fuvarozó szubkultúra szociografikus kutatásából nyert eredmények alapján a taxisok társadalmának belsõ tagozódását és érdekképviseleti szervezõdésük alternatíváit vizsgálta. Neumann László közgazdász-szociológus szintén a taxis érdekképviseleteknek a magyar érdekképviseleti rendszeren belüli sajátosságaival foglalkozott.

A délutáni vitaülésen Sik Endre nemzetközi összehasonlítás eredményeként fogalmazta meg téziseit a fuvarozók és taxisok társadalmi-politikai tiltakozásának és az automobilizmussal jellemezhetõ modern társadalmi rendszereknek a kapcsolatáról. Bozóki András és Kiss Zsolt Péter a taxisblokádnak mint a magyar civil társadalom sajátos tiltakozási formájának az elemzését nyújtották hozzászólásukban és vizsgálták a taxis szubkultúrának a sajátosságait. Szabó Máté a taxisblokádot a társadalmi mozgalmak hatásmechanizmusának sajátosan érvényesülõ formájaként próbálta meg értelmezni a társadalmi mozgalmak kutatásának különféle modelljei alapján.

A fenti elemzések és hozzászólások kapcsán termékeny vita alakult ki a szekcióban, amely a szakmai közönségnél tágabb érdeklõdésre is számot tarthatott. Így például részt vett az eszmecserében Vörösmarty Mihály, a rendõrség elemzõ stábjának egyik tagja, aki a válságra való rendõrségi reakció stratégiai kérdéseit elemezte. Ez a hozzászólás a demokratikus rendszerekben a tiltakozó mozgalmakkal szemben alkalmazható politikai-adminisztratív eszközök elméleti és gyakorlati kérdéseit állította elõtérbe a vitában.

A vita dinamikáját lehetetlen rövid ismertetés keretében érzékeltetni, ezért a továbbiakban tematikus szempontok alapján igyekszem összefoglalni, anélkül, hogy kísérletet tennék az egyes hozzászólók mondanivalójának visszaadására. Inkább a problémák felvetésében és megoldásában rejlõ feszültségeket és kihívást szeretném érzékeltetni a társadalomtudományok számára a "konstruktív rekonstrukció" eljárásával. Az összefoglalás, amely a vitát rögzítõ magnófelvételek alapján készült, így nem tart igényt a szöveghûségre, hanem a problémáknak a véleményem szerint inherens logikáját követi a fejtegetések során elhangzott érvek felhasználásával.



3. Témák és problémák

 

3.1. Okok és elõzmények

A válság és a blokád elemzésében az érvelések egyik fõiránya a politikai elégedetlenség, a másik pedig a relatív elszegényedés hatásait állította elõtérbe. A politikai elégedetlenség okaiként a társadalmi érdekek megfelelõ képviseleti intézményeinek hiánya, a politikai reakciókészség zavarai, illetve a kormányzat autoritárius politikai stílusa kerültek elõtérbe a vitában. Pozitív vonatkozásban a döntések közvetlen befolyásolásának igénye fogalmazódott meg, amely a magyar társadalom releváns csoportjainak közvetlen demokratikus elkötelezettségét posztulálta. Fölmerült a "tiltakozás kultúrájának" a fogyatékossága is, ami miatt a kisebb és kevésbé jelentõs konfliktus is gyorsan és hatékonyan változott össztársadalmi jelentõségû feszültségforrássá. A válság politikai dinamikájának elemzésében így mindkét oldalon, a kormány és a kormányzati szervek, illetve a tiltakozó csoportok reakciójában egyaránt felvetõdtek olyan elemek, amelyek a válság elmélyülését hozták magukkal.

A gazdasági-szociális vonatkozású érvelések szerint a blokád a relatíve elszegényedõ, a piacgazdaság kiépülésének avantgarde-jához tartozó foglalkozási csoport, a taxisok és a magánfuvarozók sajátos érdekeik érvényesítésére irányuló racionális cselekvése volt. A vita résztvevõinek többsége egyetértett azzal a feltételezéssel, mely szerint a tiltakozás eredetileg nem is irányult másra avagy többre, mint a sajátos csoport- és foglalkozási érdekek érvényesítésére, az átmenet politikai és gazdasági válságszituációjában azonban, eltérõen a már kialakult piacgazdasággal és demokratikus intézményekkel rendelkezõ társadalmaktól, Magyarországon ez a tiltakozás szélesebb társadalmi-politikai elégedetlenség "becsatornázójává", "hordozójává" válhatott. Nagy jelentõsége volt a kialakult helyzetben a makro-politikai és -társadalmi tényezõknek, melyek hatására a stabil demokráciákban partikuláris érdekérvényesítésként jelentkezõ blokád Magyarországon paralizálta a politikai döntéshozatal mechanizmusait és erõszakos konfliktusok, valamint a "kormányozhatatlanság" rémét idézhette fel. Összehasonlításként az 1992 nyári francia fuvarossztrájk példája kínálkozik, amely a magyarországi blokádnál hosszan tartóbb volt és jóval erõszakosabb konfliktusokat eredményezett, mégis a társadalom nagy többsége mint futó eseményre reagált rá, mint a demokrácia melléktermékét jelentó akcióra, és föl sem merült pl. az élelmiszerek hosszabb távra történõ felhalmozása a társadalom jelentõsebb funkciózavaraitól való félelem miatt.

Kisebbségi, de fajsúlyos véleményként fogalmazódott meg a válság okainak elemzése kapcsán, hogy a blokád tudatos, stratégiailag-taktikailag elékészített "összeesküvés" eredménye volt, amelyben feltételezhetõen szerepet játszottak az elõbbi rendszer szekértolói (biztonsági erõk, polgári védelem), illetve közvetve avagy közvetlenül az elsõ demokratikusan megválasztott kormány parlamenti és parlamenten kívüli ellenzéke. Többen rámutattak, hogy a tudatos "inszcinuáció" feltételezése ellen szólnak olyan tényezõk, amelyek szituatív elemekként hatottak közre a válság kiszélesedésében (az áremelés bejelentésének módja és mikéntje, a kormányfõ távolléte, a rendõri fellépés bizonytalanságai stb.), amelyek persze felfoghatók az "összeesküvési elmélet" alátámasztásaként is, mint olyan feltételek, amelyeket az "összeesküvõk" tudatosan és szándékosan kihasználtak.

Az "összeeesküvési" elmélettel szemben fontos érv lehet az is, hogy miért nem ismétlõdött meg a kormány megdöntésére tett kísérlet azóta, hiszen a válság elhárításában korántsem mutatott fel a kormány olyan erõt, amely ellenségeit eltántorította volna egy újabb "összeesküvéstõl". Többen érveltek azzal is az összeesküvés fikciója ellen, hogy maguk a taxisblokád kezdeményezõi is nem-szándékolt eredménynek tekintették a kialakult helyzetet, és nem voltak elképzeléseik annak eredeti céljaikon túlmutató kihasználására.

Az "okok" taxatív rendszerezése helyett abban foglalnám össze ennek a vitának az eredményét, hogy a makro- és mikroszinten zajló folyamatok sajátos összekapcsolódása eredményezte azt a helyzetet, amelyben a szóban forgó foglalkozási csoport partikuláris érdekérvényesítési törekvése gyújtópontjává válhatott a piacgazdaság szociális problémái, illetve a kialakult új politikai rendszer fogyatékosságai elleni tiltakozásnak. Ez bizonyos szituatív elemekkel párosulva tápot adott az "összeesküvési" elmélet híveinek, azonban ez ellen szól az az érv, hogy a tiltakozó fuvarosok és taxisok a világon mindenütt a legérzékenyebbnek tartott közlekedési csomópontokat igyekeznek minél gyorsabban és tökéletesebben ellenõrizni, az pedig már igazán nem a tiltakozók kompetenciája, hogy ennek milyen hatásai lehetnek a társadalmi-politikai rendszerre. A különbözõ blokádok társadalmi-politikai hatása ugyanis nagyon nagy eltéréseket mutat, és nehéz ilyen vonatkozásban közvetlenül érvényes összehasonlítási alapot, illetve megfelelõ példát találni, mind a magyarországi blokád hirtelenül jött és intenzív társadalmi támogatottságára, mind pedig a tiltakozás mértékének az akció céljához képesti aránytalanságára, amely értelmezhetõ a gyakorlatlanságból eredõ stratégiai "túlszervezésként" és "túlgyõzésként" is a taxisok eredeti célkitûzései szempontjából.


 


3.2. Dinamika

A taxisblokád a társadalmi-politikai tiltakozás hirtelen, váratlan és eruptív kitörése volt, amely a tiltakozási formák sokrétû komplexumát foglalta magába. A konfliktus tárgyalásos megoldását követõen a társadalom "visszatért" a normális mûködési mechanizmusokhoz, és látszólag maradt minden ugyanúgy, mint azelõtt volt. A taxisblokád dinamikája eltér a társadalmi mozgalmak hagyományos mintáitól, ezek ugyanis hosszabb elõkészítési periódus, a cél- és a szervezetalakítás, valamint a stratégiai viták után és nyomán jelennek meg, összekapcsolódva tartósabb politikai tiltakozási formákkal, illetve más társadalmi-politikai stratégiákkal, és viszonylag tartósabban intézményesült kollektív cselekvési formákat hoznak létre. A taxisblokád ugyanakkor nem értelmezhetõ spontán tömegcselekvésként sem, amelyre a szituatív, gyakran kontrollálatlanul agresszív, expresszív cselekvési formák a jellemzõek. A spontánul kitört tiltakozás instrumentális jellegû cselekvés volt, a hálózati szervezettség jellemzõit mutatta, ámbár vele párhuzamosan és összefonódva jelentkeztek a spontán tömegakciók is. A taxistársadalom, illetve szubkultúra sajátos hálózati szervezõdése és kommunikációs-információs rendszere tette lehetõvé a tiltakozás gyors kiszélesedését, amely csak a társadalmipolitikai környezet reakcióival összefüggésben, azok kontextusában válhatott a társadalmi-politikai rendszert paralizáló blokáddá.

A taxisblokád dinamikájában a taxisok tiltakozása volt a "szikra", amelynek hatására a társadalmi-politikai tiltakozás túllépett a szûk foglalkozási körön. Erre utalnak az interjúk, a rögtönzött közvélemény-kutatások és különféle politikai értékelések egyaránt. A tiltakozás persze nem csupán a blokád támogatóit jellemezte, hiszen a kiélezõdõ konfliktushelyzetben színre lépett a kormány mellett tüntetõk "ellenmozgalma" is. A kormánypárti, azaz a kormányzati hatalommal rendelkezõ politikai irányzatokat támogató, akár a törvényi szabályozás megsértésével az éles politikai konfrontációt is vállaló - politikai tiltakozások egész sorát ismerhettük meg a taxisblokád óta (médiaellenes, igazságtételi, földfoglaló, köztársasági elnök-ellenes tüntetések), amelyek a kommunista struktúrák továbbélésével, avagy az ellenzéki "ellenhatalommal" szemben létrehozott ún. ellenmozgalmaknak tekinthetõek. Az ellenmozgalmak létezése és kormányzati manipulálásuk a demokráciák normális tiltakozási kultúrájának a része, azonban a régi struktúrák továbbélését segíthetik elõ, valamint az újonnan kiépített demokratikus intézmények funkcionálását veszélyeztethetik a posztkommunista rendszerekben. Az ellenmozgalmak kormányzati támogatásának extrém következményeit figyelhetjük meg például a délkelet-európai posztkommunista rendszerekben a polgárháborúkban és az állam erõszak-monopóliumának aláásásában.

Az ellenmozgalmak kérdéskörét - ezért is fontos eleme a válság dinamikájának - a tiltakozó csoport és támogatóik, illetve a politikai-adminisztratív ellenõrzés aktorai közötti válasz-reakció mechanizmusával írhatjuk le. Az ellenmozgalom a taxisblokád esetében alárendelt mellékszerepig volt a válságmegoldás intézményesítésére irányuló stratégiához képest, de az azóta megismert politikai konfliktusok alapján az ellenmozgalmi stratégia relatíve stabil mellékszereplõnek bizonyult a kormány repertoárjában, elsõ nagyobb szabású "színrevitele" éppen a taxisblokádnál történt.

A válságmegoldás intézményesítését szolgáló Érdekegyeztetõ Tanács fellépése nyomán a politikai tiltakozás életre hívta az érdekegyeztetõ tárgyalásokat, de nem vált azok fõszereplõjévé. A taxisblokád szituatív elemének tekinthetõ az idõfaktor annyiban, hogy egy hétvége állt a "rendelkezésére", valamint, az a körülmény, hogy amennyiben hétfõre nem születik megegyezés, úgy a blokád káros hatásai nagymértékben megnehezíthették volna az erõszakmentes, tárgyalásos megoldás esélyeit. Mindez visszahatott a tiltakozási potenciál differenciálódására is. Jól elhatárolható különbségek álltak fenn a középosztályhoz tartozó vállalkozók és a "mezítlábas" taxisok, valamint a létfeltételeik rosszabbodása ellen spontánul tiltakozó, a barikádok körül gyülekezõ szegények magatartása és célkitûzései között. A tárgyalások elhúzódásával a radikális tiltakozók hangja egyre erõsödött, ami mérsékelte a szûkebb professzionális érdekeket szem elõtt tartó vállalkozók közvetlen részvételét a tiltakozásban, hiszen érdekeiket már elsõsorban az egyeztetõ tárgyalások révén vélték érvényesíthetõnek.

A tárgyalási folyamatot elindító blokád a tiltakozás differenciálódásának hatására az egyeztetés eredményeinek tudomásulvételével feloszlott. A tiltakozást elindító taxisok és fuvarozók képtelenek voltak a tiltakozási potenciál ellenõrzésére, a tiltakozók fegyelmének lazulása így sem öltött veszélyes méreteket. A tiltakozást elindító foglalkozási csoport nem tartott igényt arra, hogy artikulálja a blokád során támadt szélesebb társadalmi tiltakozást, azt csupán saját érdekérvényesítésének támogatására és mozgósítására fogadta el. Mégis akár az ellenmozgalmak esetében, a taxisblokád alatt kialakult, a piacgazdaság szociális problémái, a létminimumot veszélyeztetõ hatásai elleni spontán tiltakozás az elõtte és utána jelentkezõ "szegénymozgalmak" (hajléktalanok, létminimum-védõk stb.) tiltakozási hullámainak sorába illeszkedik. Ebben a vonatkozásban kétféle típusú tiltakozási potenciál összetalálkozásáról beszélhetünk, a létminimumot veszélyeztetve érzõ szegényekérõl, illetve a profitjukat és kereseti lehetõségeiket védelmezõ vállalkozókéról. Összekapcsolódásuk a korábbi középosztály elszegényedésének általános tendenciája mellett is véletlenszerûnek tekinthetõ, hiszen míg az egyik vonatkozásban a jóléti minimum állami szociálpolitikai biztosításáról, a másikban meghatározott piaci szegmens és profitérdek védelmérõl volt szó.

A tiltakozás dinamikájának értelmezésében a civil társadalom kiteljesedésének és végének a tézise, valamint az új típusú szociális-politikai problémák létrehívta új tiltakozási kultúra gondolata kerültek szembe egymással. Ama felfogás szerint, amely a taxisblokádot a kádárizmus elleni tiltakozási hullám kiteljesedésének és egyszersmind végének tekinti, a blokád az önigazgatásra és az önszervezõdésre való képesség lehetetlenségének belátását jelentette. A másik felfogás szerint a taxisblokád éppenséggel a civil társadalom újfajta tiltakozásának egyik elró hullámverése volt, amely az új társadalmi-politikai berendezkedés kiépülésébõl adódó problémákra új stílusban és új módon reagált. A taxisblokád kétségtelenül a régi és az új határán áll, hiszen kialakulásában mind a vállalkozók, mind a szegények oldaláról az állami gazdaság- és szociálpolitikai támogatásra irányuló igények fogalmazódtak meg, amelyek részben a korábbi politikai kultúra hagyományain alapultak, ugyanakkor a régi típusú etatista-autoritárius megoldások elutasításával párosulva jelentkeztek. A tiltakozók elutasították a korábbi rendszerre emlékeztetõ hatalmi államot, de igényelték annak gazdaság- és szociálpolitikai gondoskodását a korábbi rendszerhez fûzõdõ beidegzõdések alapján. Az akcióforma vonatkozásában hagyományos vonás az illegális politikai tiltakozási formák legitimitásának igénye és felhasználásuk, amely azonban párosult az újonnan intézményesített konfliktusmegoldási mechanizmusok elfogadásával és a megegyezésben a jogállamiság kölcsönös elismerésével. A demokratikus beleszólást és részvételt így mintegy a jogállamisággal ellentétben kívánták továbbfejleszteni.

Dinamikája alapján a taxisblokád aligha tekinthetõ társadalmi mozgalomnak, inkább a különféle társadalmi-politikai tiltakozási formák komplex kombinációjaként jelent meg a társadalmi-politikai struktúraváltozás egyik metszéspontjában. "Aktora" nem azonosítható a tiltakozó taxisokkal, hanem különféle tiltakozó csoportok és társadalmi-politikai szervezetek együttese volt, amelyek konfliktusban álltak a kormányzattal és támogatóival. A taxisblokád az új társadalmi-politikai berendezkedés elsõ nagyobb tiltakozási periódusa, amelyet azóta több hullám követett. Ennyiben a blokád összekötõ láncszem a rendszerváltás idõszakára kialakuló tiltakozási kultúra és az új berendezkedés kiváltotta tiltakozások és mozgalmak között.


 


3.3. Célok

A taxisok célkitûzései a válság dinamikájának és intézményesítésének során változásokon mentek keresztül. Kezdetben a spontánul az áremelés visszavonását követelõ tiltakozók a politikai-adminisztratív ellenõrzéssel való konfliktusuk büntetlenségét is feltételül szabták, és a konfliktus intézményesítése során az áremelés visszavonása helyett különféle kompenzációkról, illetve árszabályozó mechanizmusokról tárgyaltak és egyeztek meg.
A valóban elért üzemanyagár-csökkentés tehát a tárgyalásokon kialkudott kompromisszum keretei között maradt, és intézményes árképzési mechanizmus kidolgozását eredményezte. Nem, illetve csupán mellékes módon artikulálódtak a szegényebb rétegek szociális igényei a tárgyalások során.

A tiltakozás céljai között szubsztantív és kooptációs jellegû elemeket különíthetünk el. A szubsztantív, a tartalmi célkitûzés közvetetten, a kooptációs, a nyilvános tárgyalások kikényszerítésével, a tiltakozás részleges legitimálásának elismertetésével következett be. A célkitûzések körül nem körvonalazódott határozottan "ideológiai" vagy "politikai" célrendszer. Ezzel szemben egyes kutatási eredmények, illetve a tiltakozás és a tárgyalások atmoszférájának elemzése alapján azonban anti-autoritárius, populáris, közvetlen részvételi, a szociális igazságosságot intézményes alkumechanizmusok révén érvényesíteni kívánó "korporatív mozgalom" képe rajzolódott ki, amely partikuláris céljait intézményesíteni kívánja a politikai rendszerben. A különbözõ, rendszerezetten ki nem fejtett célegyüttesek inkább hangulati-stílusbeli elemekként voltak jelen, eltérõ mértékben a közvetlenül tiltakozók, a tárgyalások résztvevõi és a tiltakozás különféle irányzatainak körében. A célok egységét elsõsorban a "single-issue", az üzemanyagár-emelés visszavonásának, illetve mérséklésének követelése biztosította, az elérhetõ érdekérvényesítés módját, mikéntjét és értelmét illetõen széles körû szóródás volt megfigyelhetõ a blokád különféle szegmenseiben és aktorainál. Az eredeti cél a válság során átértelmezõdött és új elemeket ötvözött magába.

A blokád minden bizonnyal tiltakozó akció volt a maga "negatív programjával" a pozitív célelemek sokaságából viszont szelektíve érvényesültek az érdekegyeztetési eljárások mechanizmusában a különbözõ érdekképviseletek artikulálta elemek. Engedetlenségi akció volt a blokád annyiban, hogy a tudatos és kollektív szabályszegés stratégiáját követte, az engedetlenség módját és mértékét illetõen azonban nem volt konszenzus a tiltakozók között. Mindenképpen "szociopolitikai" mozgalom volt a blokád, amely társadalmi-gazdasági célkitûzéseit politikai érdekegyeztetés révén kívánta elérni, és ennek érdekében élt a politikai tiltakozás eszközeivel.


3.4. "Taxistársadalom" és szubkultúra

A szélesebb közvélemény szemében a blokád során egységesen fellépõ "taxisok" társadalma különféle vonatkozásokban erõsen tagolt - állapították meg a vitában a taxistársadalmat belülrõl és közelebbrõl ismerõ hozzászólók. A taxisok piacgazdasági szereplése a "második" avagy "árnyékgazdasági" kapcsolatrendszerben kezdõdött, amelyben a még állami vállalatnál dolgozó teher- és személyfuvarozók vettek részt, majd az alkalmazottak fokozatosan átalakultak saját gépjármûvet saját költségre és haszonra mûködtetõ vállalkozókká, illetve vállalkozók hálózatává. A piaci mûködésre való átállás ideje, módja és sikere alapján differenciálódott "taxistársadalom" egyaránt felöleli a tõkeerõs vállalkozókat és az engedély nélkül dolgozó, "mezítlábas" taxisokat. Eltérõ a különbözõ taxishálózatok tõkeereje és sikere, és azokon belül az egyes taxisok függése a hálózattól.

A sokat emlegetett és vészhelyzetekben, illetve a közös veszélyeztetettség esetén valóban létezõ taxisszolidaritás, amely a blokádnál is mûködésbe lépett, nem jellemzi a taxistársadalom mindennapjait, amikor az egyének és csoportok éles konkurenciaharca érvényesül. Különösen igaz ez a tiltakozás kiindulópontjául szolgáló Budapestre, ahol a taxik száma aránytalanul megnõtt a válság idõszakára. Ebben a korábbi jó kereseti lehetõségek mellett közrejátszott a munkaközvetítõ hivatalok tevékenysége, ahol a munkanélkülivé vált autótulajdonosoknak a magántaxizást javasolták. A fuvarozók és taxisok jó része különbözõ, sokszor illegális bevételi forrásokkal egészítette ki jövedelmét a növekvõ konkurencia és a csökkenõ kereslet idõszakában.

Az 1990. októberi üzemanyagár-emelés jelezte: a korábbi jó kereseti lehetõségek visszahozhatatlanul megszûntek az addig privilegizált helyzetû foglalkozási csoport számára, amely így kollektív egzisztenciájának védelmében reagált a kollektív tiltakozással. Az elért megállapodás azonban nem állította meg az elsõsorban Budapestre jellemzõ túlkínálatot, így manapság a taxizás feltételeit szigorító intézkedések, amelyeknek kidolgozásában és végrehajtásában részt vesznek a taxisszervezetek is, a további engedélyek kiadásának korlátozásával és a meglevõk felülvizsgálatával a piaci túlkínálat csökkentését és a verseny szabályozását célozzák. A budapesti túlkínálat a személyfuvarozásban így közvetve a válság kirobbantásához is hozzájárult, mivel a szûkös piacért folytatott küzdelemben a vállalkozók veszélyeztetve érezték vállalkozásuk fennmaradását, a túlkínálat csökkentése azonban a blokád sikerének dacára is elkerülhetetlen volt.

A kollektív cselekvés létrejöttének racionális, az érdekérvényesítésre orientált magyarázata mellett felmerültek a vitában a taxis szubkultúra mint létforma sajátosságai is. A munkahely mobilitása, az információ és a kommunikáció fontossága, a veszélyhelyzetekben mûködõ szolidaritás, a kapcsolat az éjszakai élet veszélyeivel és potenciális hasznaival, a folyamatos közúti jelenlétben kialakuló gyakori szabályszegés, és a foglalkozás "férfias", "macho" jellemzõi a taxis alakját ambivalens, kétértelmû jelenséggé teszik a "normális" társadalom számára. Egyrészt imponál a taxis mobilitása, vezetõi ügyessége és informáltsága, ugyanakkor a nagy és talán nem szabályszerûen szerzett jövedelem, az erõszakos fellépés képzete is társul hozzá. A taxis a szabályok és a normalitás határán mozgó alakként jelenik meg a modern populáris tömegkultúrában (filmek, színdarabok stb.). Gyakran a Charles Bronson-, avagy a Rózsa Sándor- féle "jogon kívüli igazságosztó" szerepében jelenik meg ezekben az ábrázolásokban, aki ha kell, a fennálló jog és igazságszolgáltatás ellenében, akár erõszakos módon is érvényesíti vélt vagy valódi igazát.

A magyar taxistársadalomról alkotott kép, illetve a taxisok önképe is tartalmaz ilyen elemeket. Ehhez hozzájárul néhány ismert, sikeres és híres szolidaritási akció tapasztalata is, amikor a taxisok segítségére siettek bajba jutott társuknak, avagy együttesen léptek fel a rendõrséggel, avagy más szervekkel szemben. Ezek a különféle akciók szolidaritást alakítottak ki a taxistársadalomban, elsõsorban a rend hivatásos õreivel szemben a közlekedési szabályok folyamatos megszegése során.

A taxis szubkultúra sajátosságai nagymértékben meghatározták a blokádban tanúsított tiltakozó magatartást. Hálózati szolidaritás, kollektív fellépés, önszabályozás jellemezték, amelyek határait a válság mindannyiunk szerencséjére nem hozta felszínre. A populáris támogatást a blokád résztvevõi igyekeztek az alapvetõ lakossági érdekek lehetséges figyelembevételével fenntartani. A blokád sokszor a "happening" ellenkulturális jegyeit viselte magán - "park-in"-nek nevezte el egy a '68-as diáklázadásokra emlékezõ amerikai megfigyelõ -, amelyben visszájára fordított, "karneváli" értékrend uralkodott: az járt el szabályosan, aki nem közlekedett gépjármûvel, az vétett a szabály ellen, aki megkísérelte azt. Ennek a karneváli hangulatnak persze megvoltak a határai és korlátai, és azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a társadalomnak egy jelentós része kényszerítésként és érdeksérelemként élte meg a blokádot. Nem mindenki sétálgatott boldogan gyalog, és a közvéleménykutatások eredményei szerint a blokád határozottan megosztotta a társadalmat támogatókra és ellenzõkre. Feltehetõleg a válság nagyobb mértékû elhúzódásával az utóbbiak száma nagymértékben megnövekedett volna.

Egyetértés volt a vitaülésen abban, hogy a taxistársadalom helyzete és a taxis szubkultúra sajátosságai egyaránt meghatározó jelentõségûek voltak a tiltakozó akció létrejöttében és lefolyásában. A két aspektus azonban eltérõ értelmezési keretet jelent: az egyik a racionális érdekérvényesítést, a másik pedig a szociokulturális expresszivitást állítja elõtérbe, ám járható útnak tûnik a blokád elemzésében a kettõ összekapcsolása '' is. Mindkét elem azonban csak szükséges, de nem elégséges feltétele volt a válságnak, amelyhez hozzájárult a szélesebb társadalmi-politikai környezettel való kapcsolat, a makrostrukturális folyamatok hatása.


 


3.5. Szervezet és akcióforma

A taxisok önálló érdekképviseleti szervezetei fõleg a blokádot követõen jöttek létre. Elõzetesen talán azért nem is volt szükségük rájuk, mivel az informális hálózatok megfelelõen biztosították a kommunikációt és az érdekegyeztetést. A külsõ érdekérvényesítés az új érdekképviseleti szervek fõ funkciója. De a kifelé való egységes fellépés képe is csalóka, utaltak rá egyes hozzászólók, és a valódi kapcsolatrendszert a taxistársadalomban továbbra sem a formális szervezetek közvetítik. Nem illúzió-e ezeknek a szervezeteknek a létrehozása az autonóm vállalkozók és az informális hálózatokkal összekapcsolt, "mobil munkahelyû" foglalkozási csoporton belül?

1992 nyarán Franciaországban is megegyezett a kormány a fuvarozók érdekképviseleti szervezeteivel, ez mégsem befolyásolta igazán a blokádot, hiszen a fuvarozóknak csak mintegy 5 százaléka volt tagja a szakszervezeteknek. A blokád nem a formális szervezetek együttmûködésén, hanem az informális kommunikációs és szolidaritási hálózaton épült fel, a formális szervezetek csekély szerepet játszottak benne.

Az érdekvédelmi szervezetek másik funkciója a belsõ érdekkoordináció és szabályozás. A blokádot követben létrejött taxisszervezetek egy részénél nagyon erõteljes az "etikai kódex" kialakításának, a belsõ szabályozásnak az igénye - állapította meg az egyik hozzászóló -, s ez nem jellemzõ más hivatások érdekvédelmi szervezeteire. A blokád nyomán a közvéleményben a taxisokról kialakult egységesség képzete csalóka, akárcsak a "szervezeti fegyver" erejének feltételezése a blokád kimenetelében. A siker mögött ugyanis inkább a differenciált, a közös szubkulturális jegyekkel rendelkezõ többdimenziós (információ, csere, segély) hálózat van, amelynek nem igazi profilja a kollektív érdekérvényesítés, inkább csak "veszélyhelyzetekben", átmenetileg lép mûködésbe, mint például a blokád idején.

A taxisok érdekérvényesítése azonban általában is felvetette a kérdést: mi az érdekszervezetek szerepe a konlliktusmegoldásban válság idején. Az Érdekegyeztetõ Tanács szerepének átmeneti felértékelõdéséhez és bizonyos érdekképviseleti szervek hosszabb távra érvényes politikai profiljának kialakításához is nagymértékben hozzájárult kooptálásuk a blokád alatti érdekegyeztetésbe. A vita nem foglalkozott ugyan részletesen az érdekképviseletek általános problémáival, de érdekes adalékokkal szolgált ahhoz a kérdéshez, hogy miként alakult a pártrendszer, a korporatív szint és a mozgalmak közötti kapcsolatrendszer a magyar politikai rendszerben. A taxisblokádot megelõzõ parlamenti és önkormányzati választások periódusában a pártrendszer szerepe oly mértékben dominált a politikában, hogy azzal szemben a taxisblokád átmeneti korrekciós mechanizmust jelentett az érdekképviseleti és a mozgalmi szint felértékelésével. Hogy ez átmenetinek bizonyult, az a kialakuló magyar politikai rendszerben máig megoldatlan strukturális problémákkal függ össze.

A blokád mint tiltakozási forma újszerû eleme volt a magyar politikai kultúrának, ennek köszönhetõ az állampolgári engedetlenségrõl kialakult elméleti-jogi vita, amelyre egy az állampolgári engedetlenséget elfogadó, már kialakult tiltakozási kultúrával rendelkezõ alkotmányos demokráciában nem kerülhetett volna sor. A legalitás és a legitimitás elválása és kapcsolatrendszere az új alkotmányos rendszerben mind a jogállam képviselõi, mind pedig a tiltakozók oldalán félreértésekhez és fogalmi zavarokhoz vezetett. Ezek nem csupán intellektuális viták voltak az állampolgári engedetlenséget illetõen, hiszen az érvek az elhárítás és a reakció stratégiáiról, az utólagos büntetlenségrõl, illetve más jogi kérdésekrõl nagyon is gyakorlati érvénnyel ütköztek meg a blokád alatt, majd utána, a parlamenti és bírósági jogvitákban.

Az eszmecserében szóba került az erõszak és a kényszer "örök" problémája, amely végigkíséri a társadalmi mozgalmak politizálásának történetét. A különféle erõszakfelfogások és értelmezések ellenére is világos jogi definiálást feltételezve is látni kell: a politikai tiltakozás jogi megítélése politikai kérdés, s ezt nem lehet sem egyoldalú pozitivista jogértelmezéssel, sem pedig szubjektív morális-politikai meggyõzõdéssel helyettesíteni. A két pólus között a politikai kultúra közvetítõ szerepe lenne hivatott egyensúlyt teremteni, de ennek nincsenek még igazi hagyományai Magyarországon, ahol az autoriter rendszer elleni küzdelem tapasztalatain túl más minta nemigen állt rendelkezésre a tiltakozók számára, de az államhatalom képviselõi és szervei szintén csak ebbõl az illegális tiltakozás elleni fellépés eszköztárából merítették tapasztalataikat. Mindez nyilván hozzájárult a kialakult éles polarizációhoz mind a konkrét politikai konfliktusban, mind pedig az azt követõ jogi, tudományos és politikai vitákban. A politikai kultúra alapját alkotó konszenzus megteremtése csak hosszabb távon, a konfliktusok sorozatainak békés megoldásának tapasztalatait felhalmozva lehetséges, ennek hiányában nem várható el sem a tiltakozóktól, sem pedig a kormányzati szervektõl, hogy magatartásukat a tiltakozás, illetve a konfliktuskezelés kultúrája határozza meg.

A társadalmi mozgalmak a társadalom konfliktusmegoldásai rendszereinek a "rövidzárlatához" hasonlítanak, amely nagy feszültséggel teremt közvetlen kapcsolatot a probléma és a megoldása között, kiiktatva a közvetítõ reléket. A "rövidzárlat" persze veszélyes, és csak átmeneti megoldást jelenthet, a "normális" folyamatok idõleges kiiktatását. A rövid idõ alatt nagy erõforrásokat kizárólag egyetlen probléma megoldása érdekében mozgósító társadalmi mozgalom szükségszerûen kifullad a "single-issue"-ban megjelölt cél elérésével, avagy kudarcával. Ezért "rövidzárlatos" idõszakában a mozgalom általában igyekszik egyre szélesebb körû forrásmobilizációt és a támogatáshoz szükséges akciórepertoárt felvonultatni, ennek egyik fontos eleme a demonstratív és a kényszerítõ akcióformák alkalmazása.

A vitában ismertetésre került Joachim Raschke hamburgi politológus (1985: 294), tipológiája, amely az intézményekhez való viszony és cselekvés hatásorientációja alapján csoportosítja a társadalmi mozgalmak akcióformáit.

 

  intermedier demonstratív direkt-kényszerítõ
intézményes x x -
többdimenziós x x x
antiinstitucionális - x x

A tisztán intézményes stratégia nem lehet kényszerítõ jellegû, nem párosítható azzal. Az intézményellenes viszont nem lehet közvetítõ jellegû a társadalom és az intézmények között. Ezért ezek a kombinációk nem jöhetnek létre az ideáltipikus rendszerezés szerint. Viszont a taxisblokád akcióformája éppenséggel többdimenziós jellegével, magába foglalta az intézményes és az antiinstitucionális stratégiák elemeit, és egyaránt tartalmazott közvetítõ, demonstratív és direkt-kényszerítõ akcióformákat. A taxisok tiltakozása, amely a kényszerítést a közvetítõ akcióformákkal kombinálta, elfogadhatóvá vált az alkotmányos jogállam talaján álló tárgyalásos megoldás számára, kivihetetlen lett volna a tisztán antiinstritucionális stratégia keretében megjelenõ demonstratív, illetve a direkt-kényszerítõ akcióformák alkalmazása esetében (antünstitucionális-demonstratív pl. a Létminimum Alatt Élõk éhségsztrájkja, és antiinstitucionális direktkényszerítõ például egy bombariadós fenyegetés valamely politikai cél érdekében).

Az akcióformák politikai-kulturális megítélése tekintetében különbségek vannak a "kipróbált" demokráciák között is. Franciaországban vagy Angliában jóval "több" erõszakot visel el a politikai kultúra, mint mondjuk Németországban, ahol élnek a fasizmus terrorizmusának és a tekintélyelvû német államiságnak az emlékei. Míg a régebb óta stabil demokráciákban nem tûnnek annyira veszélyesnek az erõszakos tiltakozás bizonyos fajtái, az újabb demokráciákban, ahol inkább autoriter hagyományok vannak jelen a politikai kultúrában, az erõszakos tiltakozás kisebb mértékét is nehezebben viselik el. A nyolcvanas években az angol bányászsztrájk, avagy a Franciaországban periodikusan ismétlõdõ agrártiltakozások olyan erõszakos akciókat produkáltak, amilyeneket például az NSZK politikai kultúrája nehezebben viselne el, és hatásosabb reakciókat váltana ki az államhatalom, militánsabb elutasítást a békés polgár részérõl. Jellemzõ, hogy a magyarországi taxisblokádot angol és francia megfigyelõi nem annyira veszélyes válságnak, mint inkább a "demokrácia velejárójának" tekintették, és a német, illetve az osztrák hatóságok ajánlottak fel közvetlen üzemanyag-segélyt.

A kelet-európai új demokráciákban egyelõre kialakulóban van a politikai tiltakozási akciók repertoárja, és értékelõ mechanizmusuk kifejlõdése is gyerekcipõben jár. A politikai kultúra Magyarországon és Kelet-Európában újonnan formálja a tiltakozás repertoárját, és megítélésében legfeljebb egyes elemeit illetõen alakult ki konszenzus a politikai eliten belül, illetve az elitek és a társadalom között. Hogy a magyar politikai kultúrában a tolerancia, avagy az intolerancia elemei erõsödtek-e meg a blokád okozta sokk nyomán, az vitakérdés volt, némelyek szerint a veszélyhelyzet hatására toleranciacsökkenés következett be, mások szerint a megismerés, a tapasztalat a fogékonyságot, az elfogadást erõsítette a politikai tiltakozások új formái iránt. Sajnos egyik érvelés sem támaszkodhat, empirikus, a blokád elõtti, alatti és utáni toleranciaszint szempontjából releváns felmérésekre. Megegyeztek viszont a vélemények abban, hogy a posztkommunista társadalmakban az új intézmények és a már kialakult konszenzus gyakran megrendülhetnek, és a gazdasági-társadalmi problémák állandó súlyos terhe alatt olyan politikai tiltakozási formák, amelyek a stabil demokráciákban könnyen integrálhatóak, itt politikai válsághelyzeteket idézhetnek elõ, amelyekben akár szélesebb körû erõszakos konfliktusok is megjelenhetnek.

A közvélemény-kutatások szerint a lakosság körében eltérõ vélemények alakultak ki a tiltakozási forma legitimitásáról. A tiltakozás elfogadását pozitívan befolyásolhatják a posztkommunista társadalmakban nemrég lezajlott átmenetek tapasztalatai, amelyeknek a tömegmobilizációval járó formái gyengébbek voltak Magyarországon. Negatívan hathat viszont a korábbi hosszú "mobilizációs stop" hagyománya, melynek eredményeként a lakosság nagy többsége ezekben a társadalmakban nem találkozhatott közvetlenül politikai tiltakozási formákkal, illetve nem volt lehetõsége, vagy az aránytalanul nagy kockázat miatt nem akart részt venni ezekben. Magyarországon sokan analógiát vontak a taxisblokád és 1956 között fõleg az idõsebb generációk körében, de: a blokád elõtt nem sokkal ünnepelt évforduló miatt talán a fiatalabb nemzedékek esetében sem zárható ki legalább a közvetett hatás. Maga a tény, hogy sokak fejében az 1956-os forradalom és a taxisblokád asszociálódhatott, jól mutatja, milyen szegényes és diszkontinuus a tiltakozás kultúrája Magyarországon. Demokratikus tradíciók hiányában az elõzõ rendszer elleni küzdelmek jelentették az egyetlen vonatkozási pontot. A taxisblokád azonban olyan politikai tanulási folyamatokat indíthatott el, amelyek a tiltakozási formák szélesebb repertoárjának kialakulásához és a megítélésükben kívánatos konszenzus kialakításához vezethetnek hosszabb távon.



3.6. Politikai-adminisztratív ellenõrzés, a politikai rendszer reakciói

A társadalmi mozgalmak feletti politikai-adminisztratív ellenõrzés sok szálon és különféle közvetítõkön keresztül érvényesül a modern társadalmakban. A vitában a rendõrség szerepe került elõtérbe, az a kérdés, hogy volt-e beavatkozási stratégiája vagy sem, illetve, hogy az alkotmányos demokráciákban milyen e stratégia jellege és mi a funkciója a politikai tiltakozás különféle formáival szemben. Hol és milyen esetekben célravezetõ és megengedhetõ a rendõri erõszak a hasonló blokádokra való reakcióként? Erre a kérdésre eléggé szkeptikus válasz adható az 1992. nyári francia fuvarozási blokád tapasztalatai alapján, ahol a rendõrség nagy, elrettentésre alkalmas technikai erõkkel vonult fel és szüntette meg az úttorlaszokat, amelyeket a fuvarozók azután más gépjármûvekkel néhány kilométerrel arrébb ismét felépítettek. A rendõri erõszak alkalmazása a tiltakozókkal szemben könnyen az erõszak eszkalációjához vezethet, ami különösen veszélyes lehet a feszültségek sokaságától terhes posztkommunista társadalmakban. Rendõri erõszak alkalmazása a partikuláris konfliktusokban kevésbé veszélyes a stabil demokráciákban, mivel ott többnyire nem fenyeget a különféle konfliktusokból felhalmozódott tiltakozási potenciálok egymást erõsítõ "berobbanásának" lehetõsége, amely kézzelfogható közelségbe került Magyarországon a taxisblokád idején.

A rendõrség magatartását a taxisblokád idején több szituatív elem befolyásolta. A rendszerváltás idõszakában átmenetileg nagyon megcsappant az erõszakszervezetek tekintélye, különösen az aktuális botrányok vetettek rájuk árnyékot az autoriter berendezkedésben betöltött politikai szerepük miatt. A botrányok között több "taxis ügy" is szerepelt, amelyek igencsak lejáratták a rend õreit a közvélemény szemében. Ez bizonyára bátoríthatta a tiltakozókat és gyengítette a rendõri fellépést. Ugyancsak a politikai átmenettel függött össze, hogy tisztázatlan volt a rendõrség politikai irányítási szintjeinek hierarchiája, ami megmutatkozott például a budapesti rendõrkapitány és a belügyminiszter nyilatkozatai közötti különbségekben. Nem volt világosan kidolgozott a rendõrség beavatkozási stratégiája, és azon belül az erõszakalkalmazás módja és mikéntje sem, ezt tükrözi az akkori belügyminiszter kijelentései körül ma is folyó jogvita anyaga is. Összefoglalva, az erõszakszervezetek és fõleg a politikai irányításuk körüli bizonytalanságok növelték a tiltakozók esélyeit és végsõ fokon megakadályozták az erõszakos rendõri fellépést a tiltakozással szemben.

A politikai elit megosztottsága és a politikai konszenzus hiánya ugyancsak növelték a tiltakozás sikerének esélyét. Mint a politikai pártok reakcióiból kiderült, nagyok voltak az eltérések a válság megítélésében és a kezelésének módja, a lehetséges reakció kérdésében. Nem létezett a "demokraták konszenzusa" a tiltakozással szemben. Az államigazgatás és az államhatalom központi és helyi szervei is eltérõ módokon reagáltak a tiltakozásra, a fragmentáció és a differenciáltság nem tette lehetõvé az egységes "hivatalos" álláspont kialakítását és kötelezõ elfogadását a rendõrség számára. Sajnos nem állnak rendelkezésünkre kutatási eredmények az önkormányzatok és a helyi pártszervezetek sokszínû reakcióiról, amelyek pedig minden bizonnyal a helyi politikai erõviszonyok függvényében nagy eltéréseket mutattak. A politikai elit rekaciójának nagymérvû differenciáltsága és fragmentáltsága polarizálta az erõszakos beavatkozás lehetséges támogatóit és a tárgyalásos megoldás esélyeit növelte. Hogy egyáltalán mennyiben volt reális a tiltakozással szembeni erõszakos beavatkozás alternatívája az állami szerveknél, azt utólag nem jogvitákkal, hanem alapos kutatásokkal kellene tisztázni.

A már említett hamburgi politológus, Joachim Raschke a politikai stratégiák két eltérõ ideáltípusát állította szembe egymással: az elhárítást és a szelektív tolerálást. Az elhárítás az erõszakos kiiktatás stratégiáját jelenti a tiltakozással szemben, a szelektív tolerancia pedig a tiltakozók kooptálását, a velük való tárgyalást, bizonyos követeléseik elfogadását. A két stratégia legitim módon és általánosan alkalmazott az alkotmányos demokráciákban is. Az állami erõszak-monopólium legitim birtoklással lehetõvé és szükségessé teszi az elhárítás stratégiájának alkalmazását az államrendet és a demokratikus berendezkedést veszélyeztetõ tiltakozó mozgalmakkal szemben. Ennek azonban az alkotmányos rend intézményesített és normatívan szabályozott keretében kell érvényesülnie. A gyakorlatot többnyire a preventív elhárítás és a szelektív tolerancia együttes alkalmazása jelentik. A prevenció politikai intézkedések sokaságát, a "rövidzárlat" megelõzésére tett erõfeszítések együttesét jelenti, amely szociálpolitikai intézkedésektõl a politikai döntéshozatalba való bevonásig a demokratikus eljárások széles repertoárját foglalja magába. A taxisblokád esetében nem mûködött hatékonyan a preventív elhárításnak ez a komplex rendszere, sõt a politikai elit maga szolgáltatott gyúanyagot a tiltakozás kiszélesedéséhez és a válság elmélyüléséhez az áremelés bejelentésének módjával és a tiltakozásra való kezdeti reakciókkal, illetve más - pozitív - reakciók elmulasztásával. A mulasztás utólagos felismerését jelezték a válság után a politikai vezetésben végrehajtott cserék, illetve bizonyos intézményes változások. A politikai felelõsség mértékét persze senki nem vitatta a tudományos vitákban, de azt annál határozottabban megfogalmazták, hogy a preventív elhárító, konfliktusmegelõzõ intézkedésekre nagy szükség van a demokráciákban, ahol igen sokféle feszültség, konfliktus van jelen látens és manifeszt formában és jelent folyamatos kihívást a politikai válságelhárítás számára. A taxisblokádra való politikai reagálás kezdetben ingadozott az elhárítás és a szelektív kooptáció között, majd egyértelmûen az utóbbi vált uralkodóvá a tárgyalásos megoldás keresésével. A vita résztvevõi világosan leszögezték, hogy az elhárítás legitim stratégia a demokráciákban is, mivel nem minden helyzetben és nem minden tiltakozást lehet tolerálni és kooptálni a demokratikus politikai rendszerekben.

Az elhárítás és a kooptáció stratégiáinak persze világosan elkülönülõ jogértelmezési és jogalkalmazási vonzatai vannak. Az elsõ a pozitív jog mindenfajta megsértésének megbüntetését jelenti - a törvény teljes szigorával -, a második esetben pedig elõírás a büntetõjogi normák alkalmazása a politikai kontextusra való tekintettel. Ezek a jogértelmezési és jogalkalmazási problémák a tárgyalásokon leszögezett büntetlenség és a késõbbi parlamenti jogszabályi megfogalmazása körüli vitákban, az akkori belügyminiszter felelõsségérõl folytatott politikai és jogi vitában, valamint az ezekhez kapcsolódó, az állampolgári engedetlenségrõl folytatott tudományos diskurzusban öltöttek testet. A Szociológiai Társaság rendezvényén folytatott vita nem dolgozta fel ezeket a problémákat, inkább, jogszociológiai szempontot követelve, a rendõrök, a tiltakozók és a társadalom jogtudatának zavaraira keresett magyarázatot. A jogtudat zavarait elkerülendõ az állami büntetõhatalom fenntartja a tiltakozók büntethetõségét bizonyos feltételek - újabb szándékos szabályszegés - bekövetkezése esetén. Ennek a megoldásnak a speciálisan preventív hatása azonban semmiképpen sem tévesztendõ össze a szélesen értelmezett preventív elhárítási stratégiával. Ha a taxisok esetében a piac szükségszerû leszûkülésébõl eredõ problémáik szabályozása és a speciális jogi prevenció bizonyos idõre elejét veszik az aktív társadalmi-politikai tiltakozásnak, ugyanez egyáltalán nem érvényes a más jellegû tiltakozó csoportokra.

A politikai rendszer reakciói végeredményben a nyitott és flexibilis reagálás és stratégia irányába mutattak a kezdeti bizonytalanságok után. Magának az érdekegyeztetõ tárgyalásnak mint diskurzusnak és alkumechanizmusnak az elemzését eddig még senki sem végezte el, holott az nagyon fontos lenne a tasixblokád egészének megítélése szempontjából. A tárgyalások létrejöttéhez szükség volt mindkét oldal, a tiltakozók és a politikai-adminisztratív ellenõrzést képviselõ kormányzat stratégiájának átalakulására. A tiltakozók a demonstratív és a közvetlenül kényszerítõ akcióformák helyett a közvetítõ formákra váltottak többdimenziós stratégiájukban, a politikai-adminisztratív ellenõrzés pedig az elhárításról a szelektív toleranciára, illetve a kooptációra váltott. Az alkufolyamatban a különféle érdekképviseleti szervezetek intézményesített részvétele és a nyilvánosság egyaránt a kompromisszumos megegyezés útját egyengették, ezért végül is éppen ezek a konfliktus két pólusa között közvetítõ elemek, a tömegkommunikáció és az érdekszervezetek kerültek ki "gyõztesen" a válságból. Helyzetüknél fogva egyedül nekik volt esélyük arra, hogy nyerhetnek, anélkül, hogy bármit veszíthetnének, ezzel szemben a tiltakozóknak is, a kormányzatnak is be kellett érniük részeredményekkel, és mindegyikük feladott valamit eredeti elképzeléseibõl és változtatott célmegvalósítási stratégiáján. A kényszerítõ körülmények között létrehozott megegyezés végül is végrehajtónak bizonyult, mind a kormányzat, mind a tiltakozók számára. Ez mindenképpen egy partikuláris politikai konfliktus megoldásának eredménye, és nem kívánt új politikai konszenzust teremteni, avagy önmagát intézményesíteni, mégis modellértékû a szelektív kooptáció és a tolerancia stratégiájának éhvényesítésében. Ez a minta azonban azóta nem érvényesül hatékonyan az állami-kormányzati munkában, és a különféle társadalmi csoportoknak külön-külön kell kiharcolniuk kooptációjukat és a szelektív toleranciát követeléseik iránt. Ebben a vonatkozásban nem beszélhetünk arról, hogy a kormányzati munka politikai típusa általában megváltozott volna a taxisblokád hatására, és azt sem állíthatjuk, hogy megtörtént volna az érdekképviseletek, avagy a társadalmi mozgalmak strukturális és intézményes kooptálása a politikai folyamatba.



3.7. Hatások, eredmények

A blokád hatásainak kérdése fontos vitatéma volt a szekcióülésen. A mozgalmak hatásai között Dieter Rucht berlini politológus (1992) nyomán megkülönböztethetjük a szubsztantív hatást, a mozgalmi cél elérését, a procedurális eredményeket, azaz a döntési és akaratképzési eljárások átalakítását, valamint a társadalmi struktúrára gyakorolt átalakító hatást. Ugyancsak fontos az externális, a mozgalmon kívüli, és a mozgalmon belüli, az internális hatások elkülönítése, hiszen ezek is fellépnek a mozgalom aktivitása során. A kétfél:, hatás viszonyát illetõen a kutatók egy része a német szociáldemokrata teoretikusnak tulajdonított kijelentés alapján ún. Bernstein-dilemmáról beszél, mely szerint "a cél semmi, a mozgalom minden", azaz a belsõ hatások fontosabbakká válhatnak a mozgalom számára a külsõknél. Így a tagok elõnyei, a tagok számának növekedése, a szervezeti stabilitás jellemzõ belsõ hatástényezõk, amelyek felülmúlhatják bizonyos mozgalmak esetében és bizonyos szituációkban a külsõ hatások jelentõségét, a mozgalmon kívüli társadalmi-politikai környezet megváltozásának mértékét. Az intern hatékonyság növekedése persze az extern cél elérését is megnövelheti. Ekkart Zimmermann müncheni politikai szociológus (1990) szerint a társadalmi mozgalmaknál általános az aránytalanság a mobilizált források terjedelme, intenzitása, illetve az elért szerény eredmények között, ezért úgy véli, hogy a társadalmi mozgalmak politizálásának fõ hozadéka inkább a társadalmi-politikai akcióformák repertoárjának és a nyilvános diskurzus érveinek gazdagítása, mintsem a tényleges politikai hatások. Fontos elkülönítés még a mozgalmak célelérésének és hatékonyságának vizsgálatában a szándékolt és a nem szándékolt, valamint a hosszabb és a rövidebb távú hatások szempontjainak érvényesítése az elemzés során.

Hogyan konkretizálhatók ezek az általános elméleti tételek és tézisek a taxisblokád elemzésében? Az externális hatások között a legfontosabb aspektus, a célelérés csak módosult formában teljesült. Az üzemanyag-áremelés mérséklõdött, és ezzel megszûnt az az összetartó erõ, amely a blokád tengelyét képezte és a tiltakozók koalícióját létrehozta. A célok átalakulása a tiltakozás dinamikájának során egyébként tipikus, általános jelenség a társadalmi mozgalmak politikájában. A célelérés rövidebb és hosszabb távú elemzése alapján nyilvánvaló azonban, hogy az elérni kívánt helyzet, a piaci szegmens biztosítása a taxisok és fuvarozók számára csak a belsõ érdekszervezeti avagy a piaci szelekció alapján jöhet létre - az üzemanyag-áremeléstõl függetlenül. Ez zajlik ma a taxisszervezetek hozzájárulásával, az új engedélyezési szabályozás révén, tehát hosszabb távon a szándékolt cél nem volt teljesíthetõ minden egyes részt vevõ számára, a gazdaságos mûködést belsõ differenciálódás alapján szelekcióval biztosítják az elõírásokban megfelelõ vállalkozók számára. Így a szándékolt externális cél rövid távon és részlegesen megvalósult, de persze hosszabb távon nem volt fenntartható a strukturális kényszerek ellenében.

Szándékolt rövid távú, internális cél volt a támogatók minél szélesebb körének megnyerése és megszervezése, valamint a "public discourse" befolyásolása. Ezekben a vonatkozásokban a blokád nagyon sikeres volt, olyannyira, hogy hivatalos oldalról még az a gyanú is megfogalmazódott, hogy a tömegkommunikáció a tiltakozókat "támogatta". A támogatás megszerzése és a diskurzus befolyásolása azonban hangsúlyozottan csupán rövid távú célok voltak, és a blokád résztvevõi nem léptek fel azzal az igénnyel, hogy ezeket az eredményeket hosszabb távon intézményesítsék. Formális érdekképviseleti szervezõdések születtek a taxisok és a fuvarozók körében, részben a blokád hatására, ezek támogatottsága azonban korlátozott, és nem a blokád eredeti célkitûzései alapján szervezõdtek meg. Nem született tehát új "mozgalmi szervezet", a fuvaros és taxistársadalom továbbra is informális kommunikációs és szolidaritási hálózataiban "él". Nem szándékolt externális hatás volt a tömegkommunikáció és az érdekképviseletek szerepének átmeneti felértékelése is. A szándékolt externális cél, a blokád képviselõinek átmeneti kooptációja a döntéshozatalba teljesült, sõt a taxisszervezetek beleszólása a személyfuvarozás szabályozásába és a szabályok végrehajtásába szintén fennmaradt.

Az externális hatások a hatalmi struktúrára és a "public discourse" alakítására nem szándékolt jellegûek voltak. A hatás vizsgálata ezekre azonban nagyon nehéz, hiszen hogyan lehet kvantifikálni és dokumentálni ilyen összefüggéseket, fogalmazták meg az indokolt módszertani kételyt a vita során.

A vita egyes résztvevõi a taxisblokád jelentós strukturális hatásait hangsúlyozták, azonban téziseiket nem sikerült megfelelõen operacionalizálniuk. Más vélemény szerint a blokád szubsztantív, célelérési és procedurális-kooptációs értelemben sikeres volt, de strukturális vonatkozásai nincsenek. A már említett Ekkart Zimmermann szkeptikus tézise szerint nem is lehetnek, mert a társadalmi mozgalmakban fordított az arány a problémák iránti intenzív figyelem felkeltése az össztársadalmi tudatosításukra való képesség, illetve a problémamegoldási kapacitás között. A taxisblokád is felhívta a figyelmet a piacgazdaság szociális következményeire és az új politikai berendezkedés bizonyos fogyatékosságaira, de nem rendelkezett, és jellegébõl következõen nem is rendelkezhetett a strukturális problémák megoldására való képességgel. Hogy a válság strukturális problémákat jelenített és fogalmazott meg, az kétségtelen, de a tiltakozás nem rendelkezett a megoldásukra való mobilizálás képességével.

Ezen a ponton gyümölcsözõnek látszik a politikai tiltakozás és a társadalmi mozgalom fogalmi elhatárolása. Míg a tiltakozásnak pusztán a figyelemfelkeltés a célja, és nem lép fel a problémamegoldás igényével, addig a társadalmi mozgalom megoldást ígér a társadalmi problémákra és konfliktusokra. Más kérdés, hogy a Zimmermann feltételezte szerkezeti fogyatékosságból - a mobilizációs képesség és a problémamegoldó kapacitás fordított arányából - következõen önmaga nem képes e problémák megoldására, hanem a bürokratikus szervezetek mûködését kísérli meg befolyásolni ebbe az irányba. Ebbõl az aspektusból vizsgálva a blokád tiltakozás volt, és nem társadalmi mozgalom. A szakirodalom másik vonulata viszont társadalmi mozgalomnak tekinti a tiltakozó mozgalmakat is a mobilizáció kétségkívül meglévõ eleme alapján.

A taxisblokád hatásának és eredményeinek vonatkozásában érdemes megkülönböztetni a "politikai lehetõség-struktúra" (political opportunity structure) különféle aspektusait Herbert Kitschelt német politológus (1986) nyomán. Elsõként a nyitottságot/zártságot (oppenness/closure), amely a társadalmi igényekre való flexibilis reakciókészséget jelenti a politikai-adminisztratív rendszer részérõl. Nos, ez a nyitottság jóval nagyobb volt a taxisblokád idején, mint a korábbi idõszakban, de azért kisebb, mint a stabil nyugati demokráciákban. A politikai rendszer reakciója intenzív és flexibilis volt, ami a politikai eliten belüli megosztottságnak és az intézmények instabilitásának köszönhetõ. A taxisok "túlgyõzték" magukat a gyenge lábakon álló új demokráciával szemben, hiszen partikuláris érdekérvényesítésük megrázta a politikai rendszer egészét. Emellett Kitschelt a politikai lehetõségstruktúrákat más aspektusból az erõs/gyenge (strong/weak) ellentét párjával a rendelkezésre álló elosztható források mennyisége és az elosztási kompetencia, valamint az egyéb politikai döntések végrehajtására/kikényszerítésére való képesség alapján jellemzi. Ebben a vonatkozásban a taxisblokád idején "gyenge" rendszer állt fenn, amelynek nem volt nagyobb forráselosztási tartaléka, és döntéseinek végrehajtására, kikényszerítésére való képessége csekélyebb volt az elõzõ rendszernél és a nyugati demokráciákénál is. Ennek következtében a tiltakozók hiába érték el viszonylag könnyen és gyorsan azt, amit elértek, az elosztható források strukturális szûkössége következtében és a gyenge döntési implementációs képességgel rendelkezõ politikai rendszerrel szemben nem volt lehetõségük gyõzelmük anyagi kihasználására, inkább szimbolikus és kooptációs eredményeket könyvelhettek el. A hegyek vajúdása így ismét egeret szült, mondták a taxisblokád hatásainak elemzõi, ám mások az akkor elindult tanulási folyamatoknak hosszabb távú strukturális hatásokat tulajdonítottak.



4. Összefoglalás

A sok szálon futó vita hozadéka szerintem értékes és érdekes volt, eredményei azonban inkább csak tovább szaporították a taxisblokáddal kapcsolatos kérdõjelek számát. A problémák precízebb megfogalmazása, és operacionalizált megoldásukra tett javaslatok igazi kihívást jelentenek a társdalomtudományszámára, mindenesetre túlmutatnak az eddig publikált elemzések esszéisztikus-teoretizáló jellegén. Sok ponton még ahhoz is alapkutatásokra volna szükség, hogy világosan megfogalmazhassunk bizonyos kérdéseket. Teljesen hiányzik például a nemzetközi összehasonlítás fogalmi kerete, jóllehet nyilvánvaló, hogy a hivatásos személy- és teherfuvarozók blokádjai állandó és visszatérõ elemei az automobilizmust intézményesítõ modern társadalmak életének. A diskurzuselemzés eddig elsõsorban a politikai pártok vitáinak feldolgozásában mutat fel eredményeket, de hiányzik a tárgyalások és az azokon fõszerepet játszó érdekképviseleti szervek diskurzusának elemzése. Ugyancsak érdekes volna a blokád alatti és az azt követõ jogi diskurzus feldolgozása, a jogi és politikai kultúra vizsgálata a különféle képviseleti és igazgatási szervezetekben. A vita ismertetése során már említett hiányosságokat, kételyeket, ellentmondásokat tovább lehetne folytatni, de talán ennyivel is érzékeltethetõ, hogy milyen kihívást jelent még ma is a taxisblokád elemzése a társadalomtudományok számára.

A taxisblokád rövid idõszakának rengeteg érdekes és tanulságos elemzési aspektusa van: vizsgálhatjuk tiltakozásként, mozgalomként, pánikként, tömegcselekvésként mint "pletykát", mint a tudományos, politikai és jogi diskurzusok metszéspontját és kiváltóját, a politikai alkufolyamat sajátos esetét, az érdekérvényesítés és az érdekképviselet jelenségét, a legalitás és a legitimitás nézõpontjából stb. Megkockáztatnám azt a feltevést, hogy a téma tudományos feldolgozásának talán éppen manapság jött el az ideje, hiszen nagyrészt elültek már az akkor felhorgadt szenvedélyek és indulatok, és a posztkommunista társadalmak rövid, de viharos fejlõdésének tapasztalatai megmutatták, hogy a magyar társadalom "blokádja" csak az elsõk egyike volt az új rendszereket megrázó válságok között. Így az elemzésben egyaránt követelményként jelenik meg a posztkommunista rendszerek politikai válságaival és a fuvarozó-taxis blokádoknak a nyugati demokráciákban felhalmozódott tapasztalataival való összehasonlítás. A blokád volt a bevezetõje a magyar társadalom rendszerváltást követõ elsõ tiltakozási és mobilizációs ciklusának, ezért elemzése nélkülözhetetlen kiindulópontja a rendszerváltás utáni magyar mozgalmak elemzésének.


Hivatkozások

Bozóki András-Kovács Éva 1991. "A politikai pártok megnyilvánulásai a sajtóban a taxisblokád idején", Szociológiai Szemle, 1991/1, 109-127.

Bozóki András 1992. Democrats Against Democracy? Civil Protest in Hungary since 1990. In: Szoboszlai György (eds.) Flying Blind. Budapest: HPSA, 382-397.

Csapody Tamás (szerk.) 1991. Az állampolgári engedetlenség helye az alkotmányos demokráciákban. Budapest: T-Twins

Diósi Pál 1990. Taxiskönyv, Fuvaroskönyv. Budapest: Gondolat

Hegedüs Zsuzsa 1991. "Mozgalmak és változások az önigazgató társadalmakban", Valóság, 2, 12-26.

Hegedüs Zsuzsa 1992. "Miért lettem akcionalista?", Kritika, 9, 8-11.

Kiss Zsolt Péter 1991. "A taxisok hetvenvalahány órája", Valóság, 11, 68-79.

Kitschelt, Herbert P. 1986. Political Opportunity Structures and Political Protest in: British Journal of Political Science, Vol. 16. 57-87.

Pál Gabriella 1991. "Ne szavazz, csináld magad! Gondolatok a taxisblokádról", Szociológiai Szemle, 1, 127-151.

Raschke, Joachim 1985. Soziale Bewegungen. Frankfurt am Main: Campus

Rucht, Dieter 1982. Studying the Effects of Social Movements: Conceptualization and Problems. Paper presented at the ECPR Joint Meeting. Limerick

Sik Endre 1991. "A zavarban lévõ keselyû esete a csapással", 2000, 1, 9-17.

Szabó Máté 1992. "Das erste Jahr der Republik Ungarn: Von der Etablierung der parlamentarischern Demokratie zu ihrer ersten Krise", Südosteuropa, 3-4, 156-169.

Szabó Máté 1992. Hungary - a new Democracy and its First Crisis. In: B. van Steenbergen et al. (eds.) Advancing Democracy and Participation. Challenges for the Future. UNESCO. Barcelona. 1992. 113-121.

Szabó Máté 1992. The Taxi Driver Demonstration in Hungary-Social Protest and Policy Change. In: Szoboszlai György (ed.) Flying Blind. Budapest: HPSA 357-382.

Szakonyi Péter (szerk.) 1990. A blokád. Budapest. HS

Zimmermann, Ekkart 1990. Social Movements and Political Outcomes: Why Both Ends Fail to Meet. Paper presented at the XIIth World Congress of Sociology. Madrid

* A szerzõ az Ernst Reuter Wissenschaftskolleg "Collegium Budapest" ösztöndíjasaként végezte kutatásait.


 

 

Szociológiai Szemle 1993/1. 121-140.

 Taxisblokád 1990. okt. 25-28

Fórum

Fotók


 

 


Közösségi kapcsolatok

 
 
 
 
 
 
 

Dugófigyelő

2020.06.05.
www.utv.hu

Utoljára feltöltött képek

Linkcsere

4Dimenzió Fixshuttle
Taxi 314
Szentendre
Rókalyuk
Tokio 170
Rádió Taxi
Szeged
Új Taxi
Tatabánya
 
Eurotravel   TAXI 3000   
Sziget taxi TaxiCentrum
Pannon Volán
Taxi, Pécs
MB Vip Service
taxi.lap.hu