Mindezt egy olyan munkahelyen, amelyről sajnos többet nem árulhatok el, nagyon komolyan veszik ott a titoktartást, mint minden állami vagy fővárosi cégnél: nemhogy nem írhatok vagy nyilatkozhatom a munkámról vagy annak ürügyén, de egy, a vállalati ebédlőben lőtt fotót Facebookon megosztani, más által készítettet kommentelni is fegyelmivel, sőt, állásvesztéssel járhat. Ám valamit valamiért: azt, hogy akár a nyugdíjamig (haha) biztos helyem lehet egy olyan cégnél, amely garantáltan működik gazdasági válság, dögvész, polgárháború idején is, illetve bizonyos telephelyei még atomcsapás esetén is esélyt adnak a túlélésre (bár akkor már minek), megér annyi áldozatot, hogy inkább mégsem ütöm össze gyorsan, ha ezt befejeztem, a Nem szabad itt semmi sem című blog első fejezetét.

Persze nem is lenne már hova valószínűleg: így is kétesélyes, lesz-e még módom a Blog.hu-n  élesíteni ezt a hattyúposztot. Máshol meg nem akarom: lementettem ugyan az elmúlt nyolc év termését bejegyzésekkel, kommentekkel, mindenestül egy xml fájlba, így bármikor felpakolhatnám saját tárhelyre vagy más, ingyenes szolgáltatóhoz, de nincs hozzá se türelmem, se szakértelmem, se kedvem. Itt indult a Szabad a taxi, az Index szerkesztőségének árnyékában – és, ha nem hangzik nagyképűségnek: szellemiségében. Itt is hagyom abba, velük. Bár tudom, hogy az Indamédia  már régóta nem azonos az Indexszel, így a Blog.hu sem, azért  olvasóim zöme a minden tekintetben vezető hírportál főoldaláról keveredett hozzám (megtisztelően sok posztom került ki korábban, köszönöm). A sajtószabadság 80 huszárának – és persze magamnak – pedig tartozom annyival, hogy nem hurcolkodom sehová, ahol az Eduárd-kultusz az alapvetés; illetve ha megmarad ez a felület, de itt következik be ilyen irányú változás, első egyértelmű jelére nyomok egy delete-et az adminban.

 ÖN DÖNT: ÍR VAGY VEZET? 

    Tulajdonképpen az az állapot is eljött, hogy nincs is kedvem már írni sehova semmit. Pedig kínomban komolyan felmerült bennem az elmúlt fél évben, hogy visszatérek mégis a sajtóba. Jelesül egy olyan médiumhoz, amely ugyan nem kellően kormánykritikus, műfaja miatt sem lehet az, de bizonyos értelemben még hitelesnek számít, teret ad ellenzéki megnyilatkozásoknak is, (állítólag) nincs sorvezető, k-vonal, tollbamondás, legfeljebb még elviselhető mértékű öncenzúra. Hónapokig sanszos volt, hogy megkínálnak egy állással, de először elhúzódó anyagi korlátai voltak a bővítésnek, aztán már éreztem, hogy egyéb fenntartások is előjöttek velem szemben. Egyébként ennél az intézménynél régen, több mint egy évtizede, majdnem dolgoztam már, és meglepő volt megtudni ily hosszú idő múltán, ki fúrta meg akkor, hogy ott szerkesztő lehessek – egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy most is az tett keresztbe, aki akkor, sőt. De e speciálisan öntörvényű lelkülettel megáldott exbarát már nem tud meglepetést okozni. 

     A mostani jóakaróm viszont tudott: ő a magyar hírújságírás egy olyan, sokak szemében (az enyémben is) hiteles egyénisége, hogy személye, úgy gondoltam, biztosítékot jelent, nem lesz propagandakopipészt-csatorna az általa (is) menedzselt hírközlő közeg, hiszen dezinformációs ügynökséghez többször nem adja a nevét, miután egyszer már majdnem belehalt abba, hogy a kelleténél tovább maradt a korábban közszolgálati, később viszont a felismerhetetlenségig összeorbánozott állami hazugsággyárnál. Szóval ez a régi barát, aki, azt hittem, ismer engem majdnem harminc éve, és, úgy gondoltam, én is őt, végül azt tudta felajánlani, hogy bár náluk, úgy néz ki, egyelőre mégse kellek, nagyon szívesen beprotezsál egy ma ugyan már ellenzékinek számító, de a barna inget csak egy ideje, és meglehet, csak ideiglenesen szögre, a gárdistamellény mellé akasztó, néhány éve átnevezett, de ma is vállalhatatlan, retard nácik által írt portálhoz, ahhoz, amelynek mai szerzőgárdája korábban némi, nem is kevés átfedést mutatott a Kurucinfóéval.

    Nem éltem a lehetőséggel. Megköszöntem azért a közvetítést, bár talán nem túl szépen.

    Pedig a patrónus tulajdonképpen így segített a legtöbbet. Mert mi lett volna, ha elkezdhetem mégis a régi új életem (vagy valami ahhoz hasonlót), aztán kettő vagy fél év után az amúgy már most is stoplisgumicsizma-fényesítői tulajdonban álló orgánum hirtelen betagozódik mondjuk a Mediaworksbe, és azon keresztül a KESMA-ba? Vagy megszűnik (bár ez az én szememben gyakorlatilag ugyanaz)? Akkor pont kettő vagy fél évvel leszek idősebb, mint ma vagyok, pedig már most is olyan korba értem, amikor az új munkaköröm korábbi művelői a munkaalapú megszorítások előtt korkedvezményes nyugdíjba készültek; nem úgy, mint én, aki ezüstös fejjel kezdem elsajátítani az új szakma alapjait. (A nyugdíjkorkedvezmény megszüntetése talán az egyetlen olyan intézkedése volt az unortodoxiának, amellyel jót tett velem: így, ha nagyon vigyázok az egészségemre, akár még több mint egy évtizedig olyan munkát végezhetek, amelynek várhatóan ha nem is minden, de legtöbb percét élvezni fogom.)

SZEMET SZÚRT A CSEND 

    Idén lesz tízéves az autóm, pár hét múlva végleg le kellett volna szerszámozni. Újat betaxizni akkor se lenne értelme, ha lenne rá pénzem; de annál, hogy hitelből sárgítsak most be egy kölcsönből vett kocsit, csak az lenne nagyobb baromság, ha “bérelnék” egyet (az idézőjelet most nem magyarázom meg). Ez már akkor világossá vált előttem, amikor, még januárban, éjszaka, a kedvenc belvárosi műemlék középületem tövében kialakított bázishelyemen nézegettem a koronavírus-térképen, hogy Kínában már elérte a fertőzöttek száma az ötezret, és amikor a WHO elnöke még azt nyilatkozta, hogy lokális, múló probléma marad a ragály, amely a világ többi részét nem érinti, Európát még annyira sem. Azt, hogy a turizmusnak kampó, már akkor tisztán láttam, amikor az utolsó reptéri fuvarom keretében, március elején, egy Milánóból hosszú hétvégi romkocsmázásra hazánkba érkező, majd a törölt Wizzair-járata helyett a Lufthansára sebtében átbookolt olasszal vágtattam ki a betonra, hogy elérje a járatát, amely frankfurti átszállással, jó nagy kerülővel, kb. kétszer annyi euróért, mint amennyit szerencsétlen buliturista a három nap alatt összesen el tudott költeni szállásra, alkoholra, drogra, sztripbárra, kuplerájra és lelkes amatőr hölgyekre, még épp hajlandó volt hazavinni őt az utolsó utáni pillanatban.

Tovább