- Meglehetősen nehéz volna az összes reakciót számba venni, aminek az oka az, hogy a kormány szétesett. Nincs mit szépítgetni, a péntek reggeli állapo­tok láttán és az akkor kiterebélyesedő konfliktusban a kormány, miután fejét vesztette a miniszterelnök személyében - akinek kórházba kellett vonulnia —, látványosan széthullott. Egyszerűen nem azt a benyomást keltette az ország pol­gárainak többségében, mint amit egy kormánynak keltenie kell: hogy a helyzet magaslatán áll, hogy az eseményeket a kezében tartja, hogy tudja, miró'l akar tárgyalni - ha egyáltalán tárgyalni akar -, és hogy meddig hajlandó elmenni a kompromisszumban. Egy össze-vissza beszélő, össze-vissza cselekvő kormány­tagok minden logikát nélkülöző halmazának mutatkozott akkor a kormány. Bel­ső fölépítését és tartását is elvesztette, ami nagyon súlyos dolog.

- Ennek ellenére mégiscsak megszületett a megegyezés. Hogyan minősít­hető az a többórás kemény tárgyalás, amelyet a kormány folytatott a munkavál­lalók és a munkaadók képviselőivel?

- Meg kell mondanom én ezt nem tudtam teljes egészében végigkövetni, mert közben a saját politikai mozgásunkat kellett szervezni. Az azonban figye­lemreméltó tény, hogy napokba telt, míg megjelentek azok a felek, akikkel való­ban lehetett tárgyalni. A zűrzavart csak tetézte, hogy a kormány is megszűnt iétezni. A kormánytagok egymásnak ellentmondóan nyilatkoztak, nem volt meg­hatalmazásuk stb. De a zűrzavar a másik oldalon is szinte teljes volt. Nem tud-:uk. ki az a Barcsay, ki a Horváth, kit képviselnék, honnan van felhatalmazásuk. Nem lehetett pontosan tudni azt sem, hogy ha valamit aláírnak, akkor azt végre :udják-e hajtani. Nem volt világos, hogyan jön be a képbe Nagy Sándor. Szóval, ez az egész olyan homályos volt, hogy senki nem láthatta át. Kellett másfél nap, míg a dolog letisztult, és azt lehetett mondani: na, ez a tíz ember kell, hogy le-jljön az asztal egyik oldalára, az a tíz a másikra, a harmadik tíz meg ide. A válság kirobbanását megelőzően nem léteztek azok a szervezetek, akik kellő legitimitással bírtak volna, nem voltak meg azok a szervezetek, akikkel helyből :árgyalni lehetett volna.
Magáról a tárgyalásról nincs teljes képem, de az biztos, és minden infor­mációm azt igazolja, hogy a kormány többször megpróbálta zsákutcába vinni a rárgyalásokat. Úgy tűnt hát, hogy a kormány igyekezett kihasználni azt a taktikai előnyét, amely abból adódott, hogy ők tudják, hogyan kell tárgyalni, az informá­ciók az ő birtokukban vannak. Örömteli, hogy a kormánnyal szemben ülők olyan kiválóan tárgyaltak, hogy a kormánynak be kellett látnia, nincs más meg­oldás csak a megegyezés, vagy a vérfürdő.

- Említette, hogyan szervezték a Fidesz politikai mozgását. Hogyan alakí-:ották ki a Fidesz politikai hozzáállását a blokádhoz?

- Pártunk központjában csütörtök éjszakától izzottak a telefonok, és a vi­déki szervezeteink kérdezték: mi az álláspontunk? Az éjszaka fogalmaztuk meg álláspontunkat, és péntek reggeltől kezdve az volt a véleményünk: nem szabad egyik oldalra sem állnunk, hanem az alkotmányosság talaján kell maradnunk. Nem az volt tehát a feladat, hogy a kormányt támogassuk, vagy biztassuk a mozgalom résztvevőit, hanem arra kellett törekednünk, hogy visszavigyük ezt a konfliktust az alkotmányosság keretei közé. Tehát, hogy a blokád minél hama­rabb feloldódjék, és megszülessen a kompromisszum. Ezt a két dolgot kellett elemünk. Éppen ezért adtuk ki szombat reggel azt a nagyon határozott hangú felhívást, ami arról szólt, hogy hétfőn reggel fel kell venni a munkát, és vasárnap estig meg kell állapodni, különben nagy baj van. Úgy véltük, hogy egy politikai pártnak nem az a feladata, hogy igazságot tegyen. Ilyenkor egy politikusnak nem az a feladata, hogy kimenjen az utcára, és az igazukról biztosítsa a tüntető­ket. Azt kell elérnie, hogy a kompromisszum elérését ne előzze meg erőszak!

- Volt-e a blokád három napjának olyan pillanata, amikor veszélybe került a békés rendezés?

- A három napnak volt két súlyos pillanata. Az egyik az volt, amikor a taxisok bevallották: egyáltalán nem biztos, hogy képesek urai maradni a hely­zetnek. Ha ez beigazolódik, és nem képesek végrehajtani a kompromisszumot, akkor nem marad más hátra, mint az erőszak. Borzalmas... Óriási felelősség volt a taxisok vállán, mert a mai helyzetben csak akkor szabad embereket az ut­cára vinni, ha az, aki kiviszi őket, tudja, hogy haza is tudja őket vinni. A másik, talán még ennél is súlyosabb pillanat az volt, amikor az MDF ellentüntetést szervezett. Nem az ellentüntetés méretei miatt, mert az nem volt különösebben nagy, hanem a precedens miatt. Az, hogy a kormány értelmes, kompromisszum­ra vezető javaslatok helyett, meg akarta mutatni erejét. Nem a karhatalmi erőt, mert az valamilyen okból megbénult, hanem a „tömegerőt".
Nem tudom, hogy akik a tüntetést szervezték, tudták-e, hogy mi lesz. Hon­nan voltak biztosak abban, hogy nem kerül sor erőszakra? Ezek ugyanis nem holmi békés sétálgatások voltak itt az utcán. Figyelemre méltó, hogy a kormány ezt a tüntetést támogatta. Nem ő szervezte, de üdvözölte a tüntetőiket. Félreért­hetetlen volt! A fölszabadító sereget üdvözlő karmozdulatok, ablakon kitörő öröm. A belügyminiszter épp, hogy ki nem zuhant a kövezetre! Nem kellett vol­na örülniük annak, hogy megjött a felmentő sereg, mert ez azt jelentette, hogy az MDF szintén lelépett az alkotmányosság talajáról. Azt pedig, hogy az MDF parlamenti frakcióvezetője a képviselői irodaház lépcsőjén üdvözölte a tüntető­ket, nagy politikai melléfogásnak tartom. Talán még annál is többnek!

- Még a beszélgetésünk legelején említette, hogy a kormány szétesett. Mi történt volna, ha ebben a helyzetben, felismerve önnönmaga tehetetlenségét, a kormány egész egyszerűen fogja magát és lemond?


- Akkor sürgősen össze kellett volna hívni a Parlamentet, és űj kormányt kellett volna alakítani. Nem lett volna tragédia, meg lehetett volna csinálni.

- Mindenesetre a FIDESZ volt az egyedüli ellenzéki párt, amelyik nem utalt arra, hogy itt a kormánynak meg kellene fontolnia lemondását!

- Az ellenzéki pártok olyan kifejezéseket használtak, amelyek a politiká­ban kifejezetten azt jelentik, hogy mondjon le a kormány. Mi ezt nem támogat­tuk. Kimondtuk, hogy vannak személyi konzekvenciák, amelyeket le kell vonni - de csak a válság rendezése után! Ebben a helyzetben nem lehet egyetlen par­lamenti pártnak sem az a célja, hogy a kormány lemondására játsszon. Csak az, hogy kimondja: ennek a kormánynak kell sürgősen rendeznie a válságot, és se­gítséget kell adni a kormány számára is és a népmozgalom résztvevőinek szá­mára is, hogy minél hamarabb kompromisszumot érjenek el. Mi a kormány felé is olyan nyilatkozatot tettünk, amelyből kiderült: számíthat ránk, ha békésen akarja rendezni a válságot!

- Göncz Árpád köztársasági elnök is szerepet vállalt a válság megoldásá­ban. Hogyan értékeli ezt a szerepet?

- A köztársasági elnök szerepét két szempontból lehet értékelni. Én csak az egyikből akarom. Jogi szempontból az elnök nem lépte túl a számára biztosí-:ott alkotmányos kereteket. Nincs tehát igazuk azoknak, akik ennek az ellenke­zőjét állítják. Politikai szempontból nem akarom értékelni a tevékenységét. Mégpedig azért, mert az én szememben egy olyan köztársasági elnök képe él, aki keveset avatkozik be a politikába, és ha mégis beavatkozásra kényszerül, ak­kor nem szabad kitenni annak, hogy pártviták folyjanak a szereplése körül. A mai alkotmányos konstrukcióban a köztársasági elnöknek olyan pozíciót kell elfoglalnia, hogy lehetőleg fölötte álljon a napi politikának.
A köztársasági elnök tett, amit tett. Úgy gondolta, hogy az helyes. Az el­nök semmifajta olyan hibát nem vétett, ami rontotta volna a kibontakozó kom­promisszum lehetőségeit. Na most, ha politikai hibát nem vétett, akkor nem sza­bad egy újabb politikai vitát kezdeni arról, hogy az elnök helyesen járt-e el vagy >em! Hiszen az elnök intézkedései körül nem lehet vita! Göncz Árpád, Magyar­ország köztársasági elnöke ma ugyanolyan makulátlanul tiszta, mint amilyen a válság előtt volt.

- Ezzel a hétvégi blokáddal az új kormány eddigi legnagyobb válságát élte át. Milyen következtetéseket kellett ebből levonniuk? Egyáltalán mi lesz ezután?

- Az, hogy nekik milyen következtetéseit kell levonniuk, abba nem akarok beleszólni. Ez az ő dolguk. Volna mit levonni! Mind személyi, mind politikai irányvonal tekintetében. Antall József keddi parlamenti beszéde azt mutatja: ren­delkeznek azzal a képességgel, hogy megtegyék ezt. Legalábbis a miniszterelnöki beszéd nekem azt ígérte, hogy a pártok közötti együttműködés javul, a Parlament munkája gyorsabbá válik. Ennek persze két oldala van. Egyrészt a kormány elő­terjesztései ésszerűbbek legyenek, másfelől pedig azt a fajta együttműködést, ami különösen jelentős törvények esetében szükségesek, újra elevenítsék föl.

- Úgy néz hát ki, hogy egy ilyen nagyon válságos időszak után a folytatásra, jó hatással lesz a háromnapos krízis?

- Szerintem már láthatók ennek a jelei. Persze a kormánynak vannak elma­radásai, amelyket feltétlenül pótolni kell. Ilyen az ország tényleges gazdasági helyzetének a feltárása, amit már száz nappal ezelőtt meg kellett volna tenni. Azután elő kell állni egy gazdasági koncepcióval. Mert az is tanulsága ennek az eseménysorozatnak, hogy nem igaz az, amit a kormány mond, nevezetesen: ezek a megszorító lépések automatikusan segítik a gazdaság talpra állítását. Csak ak­kor segíthetik a gazdaság fejlődését, ha egymásba kapcsolódnak, és egy gazda­sági koncepcióra épülnek. Ez utóbbi nélkül nem vezetnek sehova!
Itt az ideje, hogy megcsinálják azt a gazdasági programot, amelyből kiderül, hol vagyunk, hová megyünk, és milyen eszközöket kell igénybe venni, hogy valahova megérkezzünk, milyen terheket kell vállalnia a különböző rétegeknek. Ezt a kormánynak rövid időn belül meg kell mondania. Ha ezt elmulasztja, akkor számíthat rá, hogy holnap vagy holnapután ilyen mozgalmak törnek ki.


Kakuk György

 Taxisblokád 1990. okt. 25-28

Fórum

Fotók