- Mi történt itt? Blokád, sztrájk, engedetlenségi mozgalom? Az esemény­sor törvényessége eddig is erősen vitatott volt, szeretném hinni, hogy ezután nem lesz az, de nem vagyok ebben biztos.

- A mód, ahogyan történt, törvénybe ütköző és túllépte az alkotmányos ke­reteket. Borzasztó nehéz lenne besorolni akár a demonstrációk, akár a sztrájk fo­galomkörébe, - ez utóbbiba bizonyosan nem -, talán az állampolgári engedet-lenség szélsőséges megnyilvánulása volt ez. De ha e mentén a logika mentén próbáljuk megítélni az eseménysort, vakvágányra jutunk, hiszen föl kell tenni azt a kérdést is, mi váltotta ki a tiltakozást, indokolt vplt-e az áremelés ilyen mértéke és módja, betartotta-e a kormány az érdekegyeztetésre, a jogszabály­alkotásra vonatkozó törvényi kötelezettségeket?

- Tehát, hogy ki ütött először?

- Aligha ez a kérdés, hogy ki, mit, és hogy lépett, hanem az, hogy a ki­alakult konfliktust hogyan lehet megoldani egy ponton túl. Mondok egy példát. A közlekedésben viszonylag egyértelmű szabályok vannak, ha valaki egy stop­táblával védett kereszteződésbe hajt és ebből tömeges karambol származik, per­sze vizsgálható, hogy ki szegte meg a szabályokat, de akik ott vannak és oda érkeznek, a legelső kötelességük, hogy mindent elkövessenek annak érdekében, hogy a további összeütközéseket megakadályozzák, a sérülteket kórházba juttas­sák. Tehát itt az események sodrában mindenképp a megoldásra kellett figyel­nünk.

- Miért nem született megegyezés már pénteken? Miért nem született meg­egyezés szombaton, amikor épp a taxis küldöttség kérésére szakértőként vett részt Nagy Sándor a kormánnyal folytatott külön tárgyalásokon?

- Kiváltképp pénteken aligha ítélte meg kellő alapossággal a kormány, mennyire lesznek kitartóak a szállítók, merre fordul a közvélemény szimpátiája, szembe kerül-e az emberek nagy többsége a demonstrálókkal vagy annak elle­nére szimpatizál velük, hogy őket magukat is korlátozza a megmozdulás. Talán úgy érzékelték, hogy az idő a kormánynak dolgozik és könnyebb lesz meg­egyezni.

- És a presztízs? Ha egy kormány az áremelés után beadja a derekát, bele­sodródik egy olyan helyzetbe, - egy szakmai csoport követelésének engedve, -hogy később az ország gazdasági helyzetéből adódó súlyosabb döntéseit nem ve­szik komolyan, ha azok mégoly szükségeszerüek is. Tehát kormányozhatatlanná válhat az ország!

- Ez kétségkívül reális veszély, és az a gondolatmenet, amely a kormány­zat presztízsét - nem a szó pejoratív értelmében, - hanem a kormány kellő cse­lekvőképessége súlyának fenntartása érdekében védte, egyáltalán nem jogosu.atlan szempont. El kell azon gondolkodni, hogyha egy ilyen ügyben vissza­lépnek, nem veszélyeztetik-e, nem pusztán a kormány személyi összetételét, ha­nem az ország kormányozhatóságát. Helye van tehát egy ilyen szempontnak a mérlegelésében, de ha egy konfliktus olyan méreteket ölt, mint ahogy ez most :ortént, akkor már az veti föl a kormányozhatóság kérdését, hogy képes-e a kor­mány engedni és ezzel elejét venni a katasztrófának. Nagyon nehéz eldönteni, iiogy hol van az a kritikus pont, amikor már nem szabad tovább feszíteni a húrt, persze piac után minden kofa okosabb... Hasonló okok miatt nem volt meg­egyezés szombaton sem, még mindig úgy tűnhetett föl a kormány egy részének, hogy határozott ellenállással feloldható a helyzet.

- Vagy azt mérlegelhették, hogy célszerűbb lenne magát a megegyezést, törvényes intézményes csatornába terelni? Visszatérni az alkotmányon kívüliség keretei közül egy jogszerű megállapodáshoz az Érdekegyeztető Tanácsban?

- Péntek reggel szóbahoztuk a belügyminiszternél, hogy le kell ülni tár­gyalni valamennyi érdekelt félnek. Sokáig tartotta magát az a vélekedés, hogy ez a „fuvarozók kontra kormány" című probléma.

- Felvetődött az is, hogy a politikai pártok konszenzusa döntsön, a Parlamentben folytatódjék a vita!

- Nagyon jó, hogy az Érdekegyeztető Tanácsban oldódott föl a konfliktus, mert a Parlament, melynek legitimitását nem vitatom, a benne helyetfoglaló pártok politikai érdekei, korlátai miatt nem biztos, hogy alkalmas lett volna egy i.yen vita lefolytatására. Nagy a hajlam a képviselólcben arra, hogy a hatalmi po­étikai harc mezejére tévedjenek minden konkrét ügyben és közben szem eló'l tévesszék a sürgó's, azonnali tennivalókat.

-Az újságok azt írták, hogy Nagy Sándor az Érdekegyeztető Tanács ülésén, saját legszebb napjaira emlékeztető módon vitézkedett, mások meg azt, hogy ezt a politikai hullámot meglovagolta. Megint mások szerint megbékült politikai ellenfeleivel, más szakszervezeti vezetőkkel.

- Természetes, hogy előkerülnek ilyen vélekedések. Ez a kiélezett szituáció kétségkívül azt is igényelte, hogy az ember a legteljesebb eróbedobással vegyen részt az eseményekben. Az Érdekegyeztető Tanács ülését - jól segítve a megegyezésre jutást - a rádió és a televízió egyenes adásban közvetítette. Min­denki láthatta tehát, hogy az egyes szervezetek és képviselőik hogyan viselked­nek, milyen platformon állnak. Ezt csak azért jegyzem meg, mert számos példa van rá, hogy korábban esetleg kisebb ügyekben hasonló módon és vehemenciával képviselt álláspontokról nem szerez tudomást a közvélemény.

- Az érdekegyeztetésnek ezt a fórumát, az Érdekegyeztető Tanácsot most ismerte meg igazán a közvélemény. S ha lehet egyáltalán az eset kapcsán nyerte­sekről beszélni, akkor az érdekegyeztetés intézménye tekinthető nyertesnek!

- Arról hallhattak az emberek, hogy van ÉT, vannak munkáltatói szerveze-:ek, vannak szakszervezetek, van a kormány és jót vitatkoznak, mondjuk a mi­nimális bérekről vagy a privatizáció kérdéseiről. Azt eddig nem láthatták, ho­gyan viselkednek az érintettek, van-e mögöttük erő, felkészültség, szakértelem, van-e politikai felelősségérzetük. A szakszervezetekről is az a kép él, hogy a régiek a múltból itt maradtak, nem legitimek, az újak meg még kicsik és gyön­gék, tehát az átlag magyar munkavállaló, aki a sajtóból szerzi az információit, bizony kézlegyintéssel intézhette el a szakszervezetek dolgát. Ehhez képest rob­bant be a köztudatba ez az Érdekegyeztető Tanács ülése, amely megmutatta, hogy szakmai érvekkel felvértezve a szakszervezetek közötti együttműködéssel gazdagítva lehet eredményeket elérni. Félre tudták tenni a szakszervezetek, -gondolom persze átmenetileg, - a konfliktusaikat is, hiszen itt túl nagy volt a tét ahhoz, hogy a szervezeti érdekek előtérbe kerüljenek. De nem biztos, hogy a to­vábbiakban is a televízió képernyőjén látott együttműködési készség mozgatja majd valamennyi szakszervezeti szövetség magatartását. Nem szívesen vállal­koznék annak értékelésére, hogy melyik szakszervezet hogyan vett részt ez alka­lommal a válságkezelésben, azonban azt is érzékelhették a kívülállók, hogy a különböző szervezetek helyzetüknél, nagyságuknál, feltételeiknél fogva más­más előkészületek után más-más felkészültséggel, más-más hátországgal ültek oda a tárgyalóasztalhoz. A világért sem szeretném azonban minősíteni az egyes szervezeteket a tekintetben, hogy melyikük mire alkalmas. A mi felelősségünk az volt, hogy az MSZOSZ kinek az érdekeit képviseli és képes-e a kompro­misszumkeresésre, olyan álláspontok, alternatívák kialakítására, amelyek köze­lebb visznek a megegyezéshez. S ha e tekintetben elszámolást készítünk, bárki­nek rendelkezésére állnak állásfoglalásaink, tárgyalási javaslataink, részvételünk a megállapodás megszületésében. Úgy érzem, tevőlegesen hozzájárultunk me­netközben is a politikai megállapodás létrejöttéhez.


Bálint Attila

 Taxisblokád 1990. okt. 25-28

Fórum

Fotók