Laykauf Gábor egyenesen kadettiskolát végzett: a világháborúban negyvenkét hónapos frontszolgálatot abszolvált főhadnagyi rangban, vitézségéért Signum Laudis-szal tüntették ki; 1918-ban pedig beállt rendőrnek. Őbennük alighanem mindössze egy volt közös. Hogy 1932-ben már mindannyian tagjai voltak a budapesti géperejű bérkocsi ipartársulatnak. Ők voltak a kék taxi.

A géperejű bérkocsi ipartársulat természetesen egyszerű bérkocsis ipartársulatként kezdte működését 1827-ben. Székhelyük a - nem véletlenül! - Bérkocsis utcában volt. Az első csaknem száz évben kizárólag ló vontatta járművek birtokosai tömörültek a szervezetbe, 1925 májusában azonban ezt a patinás közösséget is elérte a modernizáció. Akkor 60 bérkocsis kapott taxijogot, mégpedig oly módon, hogy egy engedélyért két fiáker, illetve három konflis rendszámot szolgáltatott be. A következő év nyarán immár 335 magántulajdonos egy vagy több piros - a harmincas évek elejétől kék - taxija futott a budapesti utcákon. Sejthetően nem nagy örömére a korábbi egyeduralkodó Autótaxi Rt.-nek, azaz a szürke taxinak. Az ipartestület így büszkélkedett: "tagjainak nagy részük van abban is, hogy a közlekedést kellemessé és olcsóvá tették".
A Magyar Ipar Almanachja 1932-es kötetéből persze nem csak az ipartestület történetét lehet megismerni. Nyolcvan taxiengedély-tulajdonos tette itt közzé a személyes adatait. Bukor Béláról például kiderül, hogy 1913-tól 20-ig "Gr. Tisza István soffőrje volt", Gasparovits Vendelről pedig, hogy "több főúrnál, így herceg Hohenlohénál, gróf Rádaynál is működött". Szabó Mihály korábban a Pénzügyminisztérium portása volt, Hikádé Károly pedig - aki két kocsijához három sofőrt alkalmazott, de ő maga is rendelkezett vezetői vizsgával - fontosnak tartotta megemlíteni, hogy "a kommunizmus alatt az angol delegátusok autóparkrendező parancsnoka volt".

Testvére, Rezső leírta, hogy fivérével még 1912-ben szereztek géperejű engedélyt, így ők voltak az elsők a fővárosban, akik fiáker helyett autótaxival álltak a nagyérdemű rendelkezésére. Győrffy József - a Balaton garage egyik tulajdonosa - azzal büszkélkedett, hogy ő rendezte be Budapesten az első autómentő állomást. De akadtak olyan iparosok is, akik inkább a régi szép időkről ejtettek szót. Antalics János megjegyezte, hogy 1929-ig lófogatú járművei is voltak, Grünfeld Gyula felidézte a békeéveket, amikor "az ügetőpályán rendezett fiákkeros szépségversenyen díjat nyert díszes kocsijával", Lőbl Mór pedig, hiába váltott már 1924-ben gépkocsira, fontosnak tartotta, hogy "övé voltak Budapest egyik elismerten legszebb fogatai, főurak, hercegek és uralkodók kedvelt és keresett szállítója".

Az almanach felsorolásában emellett rábukkanhatunk özv. Wertheimer Lipótnéra, akinek férje a háború előtt versenyistállót is vitt. Olvashatunk az 1858-as születésű Reichsfeld Ignácról, a társaság korelnökéről, aki a háború alatt még tíz fogattal dolgozott, 1932-ben pedig két kocsija volt négy sofőrrel. És Sáska Benjámin atyjának az 1885-ös kiállításon még saját omnibusza is volt!

Fiatok, Benzek, Magomobilok és Magotaxok sorjáznak a lapokon: legalább félezer kocsit futtattak akkoriban az ipartestület tagjai a budapesti utcákon. Még úgy másfél évtizedig. 1948. március 25-én aztán, amikor az Autótaxi Rt.-t államosították, "egymás után jelentkeztek" az új, immár állami taxivállalathoz. Autóstul, mondanom se kell.



forrás: NOL lelőhely

• Régiségek