Minden nap rohanunk, tesszük a dolgunkat, miközben a halál csapkod körülöttünk. Próbálunk nem figyelni rá, és ha meglegyint a szele, akkor csak az arcába mosolygunk. Óvjuk, féltjük szeretteinket, de néha jön az elkerülhetetlen. Ilyenkor a gyász, a fájdalom mardossa mellkasunkat, és csal könnyet fáradt szemünkbe. Persze a gyászunk sem lehet zavartalan, mert gondolnunk kell az élőkre, gondolnunk kell a holnapra. Nedves szemmel, fátyolos tekintettel, de megyünk, és végezzük dolgunkat. Képzeletben máshol vagyunk. Újraéljük az együtt töltött napokat, próbálva csak a szépre emlékezni. Nagyszüleink kedvessége, mely oly messzinek tűnik. A nagymamák süteménye, nagypapák cinkossága, mind kitörölhetetlen emlék. Van kinek a sors olyan büntetést szabott ki, hogy elvesztette szüleit. Anyát, és apát. Nincs, ki többé leszidjon, ki megsimogasson úgy, ahogy csak ők tudtak. Nincs már, kinek büszkélkedhetnék, kinek örömmel mutogathatnám az unokáik fényképeit. Nincsenek, és ezt el kell fogadni, még akkor is, ha ez annyira nehéz is. A legszörnyűbb, a legelfogadhatatlanabb, amikor szülő veszti el gyermekét. Amikor ezt kell megélni, amikor látjuk, amint a föld nyeli el azt, aki nekünk mindennél, de mindennél fontosabb, gyermekünket. Ilyenkor a halált is megfojtanánk, csak kerülne a kezünk közé, de nem tehetjük. Próbálunk a feledés mentsvárába menekülni. Szeretnénk felejteni, élni életünk. De minden évben eljön egy nap, amikor illik megemlékezni halottainkról, amikor nem szabad az emlékeket elhessegetni. Amikor igenis időt kell szakítani, és kilátogatni a temetőbe, hogy megtiszteljük azt a helyet, ahol a föld befogadta őket. Álljunk meg egy pillanatra, emlékezzünk, gyújtsunk egy gyertyát, és tiszteljük, szeressük, a még élőket.

Gyújtsatok egy virtuális gyertyát: http://www.net-family.net/gyertya.php