Álmomban kaposvári taxis voltam

2008.01.21.

Utópia, amely akár valóság is lehetne
Ha a budapesti taxisok nem hinnék, hogy csak ők léteznek ezen a világon. A történet összes szereplője, csak az álomban létezik. A valósággal való bármiféle hasonlóság, csak a véletlen játéka.


Szerda van. Ma én vagyok az egyik kórházas.
Szeretem ezeket a napokat. Nincs droszt, nincs recsegő rádió, reggel nyolcra idejövök, körbeudvarlom a nővérkéket, megreggelizek a büfében, közben Marika a főnővér összeállítja a menetrendet, kitöltögeti a csekkeket.
Mindennap hárman jövünk, szépen sorban. Mindenki tudja, hogy ezt a napot nem érdemes elaludni, mert rögtön lesz valaki, aki boldogan „besegít".
Nagy izgalom ez a menetrend dolog, mert bizony nem mindegy kit, és hova kell vinni.
Persze nagy baj nem lehet, mert ha rövidre sikerül az első kanyar, akkor nagyobb az esély arra, hogy este én leszek, akinek jut egy harmadik is azokkal, akiket délután rúgnak ki a kórházból, hogy reggelre legyen üres ágy.
Tehát ott tartottam, hogy Marika az atyaúristen, ő dönti el ki, kit, hova, és mennyiért.
Jut eszembe, Isten áldja meg a mentősöket, hogy gondolom, némi benzinpénz reményében olyan távolságokat adtak meg neki, amiket én, sokat látott taxis soha nem mernék.
Marika lelkem meg szerencsére még sosem hagyta el a várost, mert másképp nem enne meg ilyen baromságokat.
De jól van ez így. Nem kérdez ő semmit, előveszi a kis füzetét, és már írja is:

.......
.......
........  az annyi mint........

Gyönyörű!
Ennyiből a Balatonra is elérnék, pedig a valóságban legfeljebb 30 kilométer.
Francba, már megint nem jutott eszembe a bonbon, pedig hányszor megfogadtam, hogy elhozom neki, amit tavaly kapott az asszony a névnapjára. Igazán megérdemli.
Habár már most is könnyebb szegényt átugrani, mint megkerülni.
Persze kinek milyen a gusztusa, hiszen a Karcsi (a rohadék persze már megint Barcsra megy a nagyfejű vasutassal, amelyik azt a demizson bort adta a múltkor) mint köztudott, elég sokat szokott a kórház udvarán parkolni, amikor Mariskánk ügyeletes.
Kellemeset a hasznossal.
El tudom képzelni, hány kilométer lehet Karcsinak Barcs, ha Marika kezében a cerka.
Sebaj, lesz még a kis Hédiből is egyszer főnővér.

Nna nézzük, kiket dobott ma a gép.
Mondjuk a legrosszabb ez a pillanat, amikor a papírokkal a kezemben elindulok megkeresni őket.
A múltkor az egyik mámi teljes pereputtya itt volt érte, és persze úgy gondolták velünk jönnek, hisz elkél a segítség. Nem volt könnyű meggyőznöm őket, hogy a mamán kívül van még két beteg és ha azok rokonsága is ilyen segítőkész, akkor nem árt, ha elkötök a buszpályaudvarról egy ikaruszt.
Volt olyan bácsi is, akinek annyi csomagja volt, hogy a tetőrácson is feladat volt elhelyezni. Izgalmas is volt, amikor a tükörben azt láttam, hogy egy jégergatya lengedez utánunk a szélben, és kecses libbenéssel landol a mögöttünk poroszkáló Opel szélvédőjén. Természetesen nem vettem észre, és nagy gázt adtam, hogy ne érjen utol a mókus, mert nagyon nyomta a dudát.
Sz'al, Belgyógyászat, 37 szoba. Kissné. Ő megy a legmesszebbre.
Ó hát őt már ismerem, a múltkor, amikor becipeltem a motyókáit és kiderült, hogy nem kell fizetnie, addig erőszakoskodott, amíg el nem fogadtam egy tyúkot.
Ott kárált nekem hazáig a csomagtartóban. Gyöngyi (feleslegem a drága) meg még életében nem vágott le élő állatot (rajtam kívül), így a szomszédasszony hazaérkezéséig ki se mertük nyitni a csomit. Képzelhetitek, hogy nézett ki.

Szerencsére nincs sok batyu. Szereztem egy talicskát, beleültetem a mamit, ölébe adom a cókmókot és irány a parkoló.
Ezzel gyorsan megvoltam, nézzük a következőt.
102-es szoba. Jajj ne! Az az elfekvő.
Lesz ami lesz.
Horváth József… Aszonggya a nővérke, hogy az ablak mellet fekszik.
Nem találom. Elkolbászolt. Jó jel, ezek szerint még él.
Csomagok vannak. Igaz, még szépen elrendezve az ágyon, éjjeliszekrényen, radiátoron.
Itt tévedés lesz. Ennek nem mondták meg, hogy hosszabbítást kapott.
Szomszéd ágyon szelíd hörgés.
Nekem szól. Ha jól értem jön a Józsi mindjárt, csak kiugrott a kocsmába.
Nna ez lesz mégis az én emberem. Megüzenem neki, hogy kapja össze magát, majd visszajövök érte.

Irány a sebészet.
Ezek szegények mindig gázosak. Itt fáj, ott fáj, vigyázzunk, mert frissen vágta az a hentes…
Csoportosulás. Mi ez, már vizit lenne? Orvos orvos hátán. Pedig azt mondta az a kis kurva (ha agyoncsapnak se tudom a nevét, pedig már mindenkinek megvolt), hogy ott a sarokban, az lesz az enyém.
Mindegy, hallgatom mi zajlik. Szerencsére nem értem, de az tuti, ez ma innen nem megy sehova. Somfordálok kifelé, majd felborít a kisku…. Jaj Gézu bocsi, de nem az a tied, azt a helikopter viszi majd Pécsre, a tiéd itt a ketteske (még jó hogy szólt, mert izgalmas lett volna, ha a Boriskanéninek kellett volna tartania útközben az infúziós üveget, vagy a kocsmás Józsi ad be neki intravénásan egy kis kisüstit).
Ketteske szimpatikus. Igaz, csak egy lába van, a talicskát meg lent hagytam a kocsi mellett. Vazze. Van még egy köröm. Addig kisku…t megkérem, segítsen neki összepakolni, hogy haladjunk.
Útközben benézek visszatántorgott-e már Józsi. Megvan, fog ez menni.
Nem is ivott, csak az adósságát rendezte, mert tegnap hozott be pénzt az asszony, hiszen megy haza (nagyon okos asszony).
Tehát, mégsem megyek le fölöslegesen, fogjuk Józsi csomagjait, és lesétálunk. Boriskanéni még megvan, igaz ölében egy kóbormacska, de hát valamivel el kell szórakoznia, amíg ott unatkozik.
Sajnos a talicskám közben eltűnt. Boriskanéni „ajándékozta" el, egy kedves kislánynak, aki a mamáját hozta.
Imádom a kedvest. A kislányt is.
Hol a francban találok most egyet, aminek forognak is a kerekei. Ölben mégsem hozhatom le a féllábút.
Józsi otthon érzi magát, amíg sopánkodok, megjelenik eggyel. Hálám örök. Majd a végén elszámolunk.
Lift, emelet, sebészet. Féllábú bácsi letol. Nem kell neki az a vacak, nem béna ő.
Győzködöm, hogy mégiscsak kényelmesebb és gyorsabb lesz, de reménytelen.
Mármint hogy utolérjem. Úgy fut a két mankón és az egy lábán, hogy nem győzöm kapkodni magam utána a cókmókkal.
Egy negédes mosoly kiskának (sose lehet tudni) és rohanok utána. Szerencsére tudja a járást. Mire odaérek, már a kocsi mellett vezényel, hogy ki hova üljön, hiszen a mankók is velünk utaznak. Igaza van, tényleg az a logikus ha ő ül előre.
Boriskanéni macskástul ki, lábatlan be.
Megvagyunk.
Beülök, a mankót kiveszem a vesémből, kocsmás Józsi kipenderíti a macskát, és indulunk.

Deák Bill GyulaJó időt futottunk, még alig múlt kilenc és már kint is vagyunk a városból.
Féllábú bácsi az első megálló. Rövid az út, de Boriskanéni ezalatt kiszedi belőle a fél életét. Már tudjuk, hogy érszűkület miatt vágták le a lábát. Mondta ugyan az orvos, hogy szokjon le a dohányzásról, de mit ér az élet, ha már ennyi öröme sincs az embernek?
Lelkesen bólogatok, de közben azért szemezek a mankókkal. Lehet, hogy mégis igaza van az asszonynak? (vagy veszek egy automata autót)
Megérkezünk, mire kikászálódok már a kaput nyitja és üvölt.
Remélem nem rám haragszik, mert még így is kevés esélyem lenne vele szemben (ha Boriskanéni meg nem véd)
Kiderül, hogy élete párját szólongatja kedvesen. Jön is egy picike asszony, rohan a csomagokért, még a fülére is jut egy szatyor. Segítenék, de nekem közben hirtelen tele lett a kezem egy tálca süteménnyel, meg egy gyanúsan átlátszó üveggel.
Ekkor kocsmás Józsi is segítőkésszé válik, és egy perc múlva már szagolgatja. Elégedetten csettint, és már kínálja is körbe a portékát.
Mindenki lelkesen iszik, csak én nem tehetem. Még szerencse, hogy én kaptam.
Gyors búcsú és már robogunk is tovább.
Józsi a következő megálló. Megtudom, hogy ő is sofőr. Végig kollégáz, ami megható, de idegesít. Ez van. Jobb mintha „főnök"-nek szólítana. Igaz még van az üvegben, ki tudja mi vár még rám. Profin irányít, nem hiszi, hogy nélküle is odatalálnék.
Így viszont sikerül. Igaz olyan utakon jöttünk, ahova jószántamból be nem mennék, de ki mer itt vitatkozni.
Csomagjait bevisszük, én pironkodva zsebreteszem ami a kocsmai adósságrendezés után megmaradt. Majd később megszámolom.
Elvégre jólneveltség is van a világon
(a pálinkás üveg nála maradt).                                          A foto illusztráció

Kettesben utazunk Boriskanénivel. Kicsit dícséri a féllábú pálinkáját, (habár az ő örege annakidején jobbat főzött), aztán elmeséli az életét. Nem mai lány, hosszú a mese, de messze lakik, belefér.
Igaz egyszer már hallottam, de azért egy ilyen mese mindig más és más, mint a Csogué, aki pesten valami firkász a hallotaxin. Attól is olvastunk már olyat, hogy a végén a Piroska ette meg a farkast.
Megérkezünk, kipakolom.
Takaros menyecske kerül elő a házból. Keze, köténye egy merő vér. Rémülten nézek ki a fejemből. Mosolyog. Levágtam a tyúkot, mert az Eszter (szomszédasszony, mint rájöttem idevalósi) mondta, hogy nem boldogultak vele a múltkor (milyen kár, hogy ismeri azt a lepcses szájú Esztert).
Hálásan megköszönöm. Így tényleg hamarabb lesz belőle leves.
Sóvárgó mosoly az unoka felé, kézcsókok Boriskanéninek, és már újra az autóban vagyok.
Megnézem mennyit adott Józsi, (ezerhárom apróban) és fejben végigpörgetem az eddigi bevételt. Nem állok rosszul.
Drosztozva egész nap nincs ennyi, arról nem is beszélve, hogy hátravan még a délután, van egy tálca süteményem (hogy fog örülni a kis Hédi) és egy bontott csirkém.
Ránézek az órára, fél tizenkettő. Ha nyomom neki, akkor délre visszaérek a kórházba. Érdemes sietni, mert a jobb kaják hamar elfogynak, aztán ehetem a diétásmenüt.

Mire megebédelünk, Marika összeállítja a délutáni menetrendet és ha kis szerencsém van, még este is összejön a maradék.
Jajj csak fel ne ébredjek addig….

 


 

 


tomajer@hallotaxi.hu