December 23.

Dolgozni indulok, tárcám üres munkakedvem csekély, már csak a remény, ami az utcára visz. Hátha. Hátha ma belenyúlok valami zsírba. Hátha ma megjön a rég elhagyott szerencsém, hátha ma minden jó lesz, mint régen, mikor pár óra alatt megkerestem a holnapi ajándékok árát. Igen, ma minden jó lesz és délelőtt még lesz időm elmenni, venni valamit azoknak, akiket szeretek. Hiszen ma van az utolsó nap, holnap már ünnep, de ma még szétbulizhatja magát bárki. Szép lenne.
Aztán a szomorú valóság: Rádióm hallgat két-hárompercenként egy cím, arra is nyomnak páran, amire nem, az nekem is messze van. Semmi baj, később beindul, vigasztalom magam, addig is újságot olvasok. Aztán még hármat. Épp a negyediknek állnék neki, mikor hív a kollégám, szerintem mi van a városban?
Pusztulat.
Ezzel a szóval fejezem ki magam, ebben benne van keserűségem, csalódottságom is. Még beindulhat, vigasztalom magam és újabb sajtóterméket kezdek. Még mondják, hogy bunkók a taxisok mikor mindennap egy kisebb lexikont teszek a fejembe. Na mindegy.
Beindul. Mármint az autóm, mert annyit álltam hogy már leszívhatta volna az aksit a sok ketyere. Cím. Király. Hiába csak elkezdeni nehéz. Nyolcszázhúsz. Zsír. Na ennél már csak jobb jöhet. Tévedtem: ötszáz harminc. Minek hív ez taxit? Na mindegy.
Várakozás.
Megunom.
Körtelefon, találkozás pár baráttal, az éjszakai taxizás kitárgyalása, erőltetett jópofaság.
Mára elég volt. Inkább otthon ülök. Ott legalább nem fogy a drága gázolaj.

December 24. Karácsony.

Megint bazi nagy kedvvel indulok dolgozni, az ajtóból visszanézek lányom játszik, feleségem arca leolvashatatlan. Megszokta már. Azért hazanézel? - kérdi.
Csak bólintok, torkomban gombóc nem tudok megszólalni. Hoppá! Rádióm ontja a címeket kb. hat címből választhatok azonnal. Megteszem.
Ez az, így szeretek én dolgozni még ki sem raktam az egyiket, már veszem is fel a következőt. Hol voltatok eddig?- kérdezem magamban. Az utasok kedvesek, udvariasak, igen, emberként kezelnek ebben az egy napban. Cím, cím után s én pörgök mint a búgócsiga, ilyenkor szeretek taxis lenni.
Habár a munka megy, mint az állat, este tíz fele teljesen depressziós leszek: haza szeretnék menni. Hiányzik a családom és én úgy döntök most engedek. Nem érdekel mi lesz holnap, látni szeretném kislányom arcát, mikor kibontja az ajándékát. Négy éves múlt két hete és még sosem láttam, repülök.
A diszpécser mintha szórakozna velem, elém dobja a címeket, nagylelkűen meg is mondja hova megy, hát egyik sem piti, de kemény vagyok: ÉN MOST HAZAMEGYEK!!!
Benyitok az ajtón, a gyerek mindenét eldobva ugrik a nyakamba, nem szokta meg, hogy ilyenkor apa jön, feleségem arcáról leolvasható a hála, ő tudja milyen harcot vívtam magammal, hiszen ismer, nem ma óta.
Ajándékosztás: Próbálok ráhangolódni a nagy pillanatra, de nem igazán megy, gondolataim azon forognak mennyit kerestem volna ha kinn maradok.
Szerencsére a gyerek örül, s az ő kedvéért kicsikarok magamból egy gyenge mosolyt, bár mikor megkapom az ő karácsonyi ajándékát, egy rajzot, amit saját kezűleg készített, egy könnycsepp indul szemem sarkából útnak, elfordulok, hogy ne lássa.
Kínomban kibontom az ajándékba kapott Baylest két nagy pohár után beleájulok az ágyba, hiszen igen ritkán iszok.

December 25.

Irtózatosan fáj a fejem.
Erre gondolhattam volna. Hát nagyon nincs ünnepi hangulatom, a rokonok elöl kocsimba menekülök.
De minek?
Munka egy szem sincs, pedig hát most kéne menni karácsonyt köszönteni, hiszen hozzánk is jöttek. Szívás. Megint arra gondolok, jobb lett volna tegnap kint maradni, szétkerestem volna magam, de egyik barátom vigasztal, hazamenésem után nem sokkal leállt, én jártam jobban. Kedvenc benzinkutamnál megszánnak egy fájdalomcsillapítóval, hát így jobb valamivel.
Közben folyamatosan csörög a telefonom, utálom ezt mikor olyan ember hív fel, akivel nem beszéltem fél vagy egy éve és most kötelező vele jópofáskodni. Én, akit szeretek, azt szeretem január hetedikén is meg szeptember 19.-én is. Ezt el is mondom néhány hívónak, nem egy közülük bontja a vonalat. Jaj de jó, ettől is megszabadultam.
Hát, amit ma kerestem abból nem vacsizunk a Gundelben - közlöm barátaimmal soros beszélgetésünkön. Iszkiri haza mondom és úgy is tettem.

December26.

Jaj de jó, ezt is túléltük, az élet visszaáll a rendes kerékvágásba A rádióból is normális zene szól, elég volt már a sok karácsonyi énekből, telefonomon is megszokott társaim keresnek csak.
Munkaügyben is ez történik, magukhoz tértek az emberek hála a jó istennek, hihetetlenül untam ezt az álszenteskedő magatartást. Szinte örülök mikor vacsora közben megint egymást cikizzük, nem a ki miből vesz ajándékot a téma. Vége hát, és most lehet újra normálisan dolgozni.
Furcsa, régen alig vártam ezeket az ünnepeket, most meg alig várom hogy vége legyen. Öregszem, más nem is lehet az oka. Nem baj, most egy évig ezzel nem lesz gondom. Mindezek ellenére remélem, hogy azok, akik velem az utcán töltötték az ünnepeket, nem bánták meg ezen döntésüket.

Kívánok minden kollegámnak békés boldog újévet!

R069