A jég hátán is

2006.10.13.

„Schirilla György taxisofőr."
- 1989 januárjában is átúsztam a Tiszát, akkor Szegednél. Az eseményről országunk legrégibb újságja, a Dél-Magyarország is beszámolt. Méghozzá úgy írt rólam, mint a jégúszó taxisofőrről. Annak ellenére, hogy már 19 esztendeje nem taxizom, sőt jogosítványom sincs. (Elfelejtettem megújítani) A moszkvai futásom híre úgy kelt szárnyra, hogy a nevem mellett mindig ott szerepelt a foglalkozásom.

Az újságírók mindig így írták: „Schirilla György taxisofőr." Olyannyira összeforrt foglalkozásom; a nevemmel, hogy a, nagyobb futásaim híranyagánál az MTI is rendre, mint budapesti taxisofőrt emlegetett. Én pedig büszke voltam erre, hiszen abban, az időben még ennek a foglalkozásnak tekintélye volt.
Sok-sok nemzetközi futásommal némi hírnevet szereztem és erre kollégáim nagyon büszkék voltak. Támogatták is törekvéseimet. Amikor éjszaka drosztokon körbe-körbe futva edzettem, amíg nem jött utas, ők mindig előbbre vitték a kocsimat.
- Miközben Budapesttől Moszkváig futottam, a sofőrváróban ott volt a Szovjetunió térképe. Kollégáim egy kis piros zászlócskával jeleztek, hogy éppen mikor, hol futok. Futás közben többször gondoltam erre, hogy a zászlócskát mindig továbbteszik, tehát bármily fáradt is vagyok, haladnom kell a kitűzött cél felé. Meg arra is jóleső érzés volt gondolni, hogy a fél taxivállalat kint volt a budapesti rajtnál, ahol a taxivállalat vezetői is búcsúztattak, jó utat kívánva.
- Hazaérkezve a nagy futásról, az első élménybeszámolómat a taxinál tartottam. Szerettem ehhez a közösséghez tartozni, mert sehol nem voltam olyan népszerű, mint itt. A szupermaratoni után a vállalattól egy hatalmas ólomkristály vázát kaptam, feliratos ezüst táblácskával, amely ezüstláncon lógott a hatalmas váza peremén.
- Budapesten 1968. január 12-én műsort adtam a közönségnek.
A lapokban is megjelent Duna-átúszásom időpontja. Öt kilométer bemelegítő futás után megérkeztem a helyszínre. Egyáltalán nem könnyen sikerült elérnie a rendőrségnek, hogy a hatalmas tömegben egyáltalán el tudjak jutni a vízig. Ekkora tömegre nem számítottam. Az jutott az eszembe, hogy 1458 januárjában lehettek utoljára; ennyien a Duna partján, amikor Mátyást királlyá választották. Úgy gondoltam, a sok ember nyilván az előző Budapest-Moszkva futásom miatt is kíváncsi rám. A helyszínre érve taxiskollégáim hatalmas kürtszóval üdvözöltek. Diadalmas érzés töltött el, amikor megláttam, hogy a rakparton hosszú sorban állnak a „kockások". A tömegből minduntalan ismerős taxiskollégák arcát láttam. Fürdőnadrágra vetkőztem a mínusz tizenöt fokos hidegben. Ekkor jött a meglepetés. Taxiskollégáim a műhelyben kézfinomítónak használt ipari vazelinnel vastagon bekenték a testemet. Jót akartak, de bárcsak ne tették volna. A televízió közvetítette az eseményt, ezért aztán éveken keresztül az első kérdés ez volt: „És mond, mivel kened be magad?" Pedig ez volt az első és egyben az utolsó eset a három évtized jeges úszásainál, mikor zsiradék volt a testemen.
Ezúttal sem csalódtam az Ernő napban, a legideálisabb jégzajlás volt az úszáshoz, körülbelül ötven százalékos. Úgy éreztem, hogy a sok megjelent kollégámnak műsort kell adnom. Igen, ez egyértelmű, de mi legyen az? A vízbeszállás előtt egy Ernő nevű taxiskollégám csókolt meg, és láthatóan kitörő öröm ült az arcán.
- A huzamosabb ideig tartó közepesen hideg idő következtében a jégtáblák kör alakúra híztak. Ezek között mindig szerettem úszni, mert az utamat nem akadályozta hatalmas, egybefüggő jégpáncél. Az első tíz métert hason kúszva tettem meg, mivel ez a rész befagyott és lábon közelítve a vizet könnyen beszakadhattam volna. A Duna közepét elérve kimásztam egy hatalmas kerek asztalhoz hasonlító, vastagra hízott jégtáblára. Ott először fejenálltam. A közel negyvenezres tömeg tapssal jutalmazta produkciómat. Aztán gimnasztikáztam. Mondhatom, hogy a statikai helyzetem kitűnő volt, A térdek ütemes felrántását is gyakoroltam, mely az akadályfutás célgimnasztikája. Messziről nézve ez igen furcsa lehetett. Mindenesetre másnap Szabó Ferenc „A tvisztelő taxisofőr" cím alatt számolt be úszásomról a Népszabadságban.

A képek, valószínűleg ifjú Shirilla Györgyöt árázolják

Folytatjuk...

 

 

 




E könyv előkerülése, újabb könyvespolci motyózásom eredménye. Én annak idején nagyon élveztem. Most újraolvasva furcsa érzés, hogy már akkor is úgy beszéltek a múltról, mint valami csodálatos soha vissza nem térő aranykorról, pedig még nem sejtették, mi minden vár ránk.
Számomra, a könyv születésének ideje volt az aranykor, hiszen én akkor voltam ifjú titán, a könyvben szereplők számára, viszont magam voltam a felhígulás, a tömegesen, már szinte akadálytalanul beözönlő ifjuság!
És hol volt még a rendszerváltás,  a munkanélküliek tömege....?