A román fővárosban kétfajta taxis létezik: az egyik, akit központon keresztül lehet hívni, a másik pedig, aki csak magánzóként gurulgat vagy várakozik az utcákon. E kétféle gépkocsit első látásra semmi sem különbözteti meg egymástól, vagyis mindegyik sárga alapszínű, tetején ott a "taxi" feliratú lámpa, a kocsi oldalán van egy szám, valamint kis betűkkel látható, hogy mennyi a tarifa kilométerenként.
Éppen ez utóbbi jelenti a csapdát. Ugyanis a gyanútlan járókelő, ha utcán int le egy járművet, már csak fuvar közben döbbenhet rá: az általa ismert áraknak sokszorosát kell majd kifizetnie.
Valóban, Bukarestben a telefonon hívható, vállalati keretben üzemelő taxik díjszabása meglehetősen olcsó, legalábbis az általános európai szinthez viszonyítva. A magántaxisok viszont, akik saját szakállukra, de szabályos engedéllyel dolgoznak, maguk határozzák meg (természetesen a hivatalosan megadott határok között), hogy mennyit kérjenek kilométerenként.
Ezt fel is tüntetik a kocsi oldalán. De az utasok nagy része nem figyel erre, azt hiszi, hogy ez "normál" vállalati taxi.
Volt, aki például ugyanazt az utat az elmúlt években egyszer megtette már 5 lejért (vagyis alig több mint másfél euróért), egy másik alkalommal viszont egy magántaxi belsejében ébredt rá: a számla meghaladja majd a 30 lejt, vagyis tíz eurónyival lesz könnyebb a pénztárcája.
Ilyenkor még csak nem is veszekedhet, hiszen ő nem figyelt. A taxisnak pedig nem áll érdekében, hogy az utas felvétele előtt figyelmeztetessen: "Vigyázzon! pofátlanul drága vagyok!"

"Nem szégyelli magát, hogy nem szólt?" - e mondatra a magántaxis kulturáltan és pontosan elmagyarázza: a vállalati taxik megengedhetik maguknak az alacsony árakat, de nekik, a magánzóknak olyan működési költségeket, járulékokat és adókat kell kiizzadniuk, hogy kénytelenek drágán mérni a kilométereket.
Erre nehéz mit mondani. De amikor az ember vonattal érkezik a fővárosba, és a két-három kilométernyire lévő otthonához akarna utazni, az állomáson várakozó magántaxisok közül senki sem hajlandó felvenni őt. Ilyen távra nem éri meg nekik, a taxióra számlálója nem sokat fordulna.
És következik a szabadpiaci alku: tízszeres pénzért mégis beindítja a motort. Sőt, útközben a taxis megadja nevét és mobiltelefon-számát, hogy amikor szükség van rá, a megbeszélt időpontra megrendelhető lesz maszekban.
A vak is látja: Bukarest hemzseg a taxiktól. S mégis: bizonyos estéken hiába hívja az ember a diszpécser-szolgálatokat, egyetlen szabad jármű sincsen. A "saját bejáratú" mobiltelefonos taxis ismerős sem ér rá. Az utcán sem áll meg senki az integetésre.
Bukarestben egyszerre tapasztalható a bőség zavara és a zavar bősége a taxik frontján.

(MTI-Panoráma - Garzó Ferenc-Bukarest)

• Kitekintő