Fogja a polgár a telefonját és tárcsáz. Ha szerencséje van, kapcsolják, ha olyan helyen van és még járható a környék, talán felveszik a rendelését, még több szerencse és van szabad autó.

Megérkezek. Beszállnak. Már érezni a levegőben, most történni fog valami. Mondja a címet és ekkor, hirtelen megtörténik. Istenné változom! Nem egészen mindenhatóvá, de egy olyan kis istenné, aki a fizika alapvető szabályait semmissé tudja tenni. Ketté kéne választanom az autótengert és olyan hegyekre kellene felvinnem őket, ahova Noé építette a bárkáját. Na a többiek ezért nem jönnek ki ilyenkor. Velem más a helyzet. Én szeretek isten lenni. Bevallom nem könnyű, de mégiscsak jóleső feladat. Szeretem a kihívás, meg az érzést hogy szükség van rám.



Az idős házaspár a Villányi úton intett le. A Gellérthegyre már órák óta nem jártak a buszok. Vastagon havas volt az összes utca és a hó csak szakadt. A férfinek már eléggé kicsípte a hideg az arcát, és mind a ketten elég nehézkesen kászálódtak be.

- Búsuló juhász. - mondta az öreg bizonytalanul. Nem is volt kérdés. Nekivágok a hegynek, lesz, ami lesz. El is indultunk felfelé. Pörgő gumikkal, kacsázva, lassan, de folyamatosan haladtunk. Az asszony eközben, végig drukkolt:

- Most jön egy kis egyenes, aztán már csak egy kisebb emelkedő és ott vagyunk. Ez igazán rendes magától, ez egy igazi karácsonyi jó cselekedet. - szerintem a glóriámat is látta. Megérkeztünk. 830.-

- 900-ból legyen szíves.

Tudom, hogy egy ilyen fuvar megfizethetetlen, de azért megpróbálhatták volna.

Lefelé, párszor alaposan leizzadtam, de végül is egyben leértem. Egész nap ilyen fuvarjaim voltak. Este nem kellett altató.

Másnapra a hókotrók letakarították az utakat. Csúsztak még kicsit, de azért már gond nélkül lehetett közlekedni. Az egyik zebráról egy pacák elém lép. A blokkolásgátló kalapál, dudálok, éppen hogy meg tudok állni.

- KÖCSÖG!!! – ordítja.

Na, remek, megint csak taxis vagyok.


Leó