- Közös időtöltésed lett ottani ismerősökkel?

- Kedvenc dolgaimhoz egy kissé perverz ügy tartozott, a hegedűgyakorlat. Ha nem olvastam, mert a valódi klasszikusoktól Rejtő Jenőn átcsapva a műszaki könyvekig rengeteget olvastam akkoriban. De mondom, így leültem a sráccal szemben, és néztem. Ez azért egy kissé félelmetes is, mert a hegedűgyakorlást hallgatni borzalmas. Amikor hetvenkétszer és még hússzor ugyanazt az akkordot húzza végig, és már neki is fárasztó, és mégis érdekes nézni, ahogyan csinálja. Végül is ebből lett az, hogy nincs a szimfonikus zenekarban olyan hangszer, amit legalább kézbe ne tudnék fogni. És persze sok időt töltöttünk vitatkozással. Zenéről is, arról is, hogy ki a jó és a rossz ember, Beatlesről, hiszen addigra már feltörtek.

- Ekkor már odafigyeltetek a lányokra is?

- Naná. Ez érdekes volt, mert soha nem volt olyanom, hogy meg kell verni egy lányt. Már óvodásként is szerelmes voltam a lányokba, és első-második gimnazistaként olyan szerelmes voltam, mint egy nagyágyú. Egyszerre mindig csak egybe, de lehet, hogy egy hét alatt hétbe. És a koránt sem nehéz gyerekkorom, meg az alkatom miatt 14 évesen megszűntem liliom lenni. Megrontott egy 18 éves lány, az egyetlen, aki idősebb volt nálam. Úgy, hogy elmentünk csónakázni, mert akkor éppen csónakázni lehetett. Hozzá tartozik, hogy '58-tól minden nyaramat a Balatonon töltöttem, és ott összerázódott egy társaság, és minden adott volt arra, hogy lányokat találhassunk. Akkor már öt-hat év óta ismertük egymást, éltük a magunk életét. A strandok víz felőli oldalán megjelentünk valamilyen vízi járművel. Aki lány éppen fürdeni ment, szia, nem akarsz velünk jönni. De, szeretnék. És eveztünk, vitorláztunk, később motorcsónakáztunk. De ha rossz idő volt, nem mentünk oda, és egy esős nap elég volt arra, hogy a kapcsolatnak vége legyen.
Igazi nyári kalandok voltak, azzal a különbséggel, hogy egy nyáron valaki járt három-négy lánnyal, mi kaland címén begyűjtöttünk esetleg egy héten hetet. Ilyen volt, nagyon élvezetes, és visszatekintve is kellemes beszélni róla.

- Nem kísértett az a félelem, hogy valamelyik lány apává tesz?

- Ajajaj, állandóan. De óriási szerencsével megúsztam mind az apaságot, mind azt, hogy bőrgyógyászhoz kelljen mennem. Néha valamelyik lány szólt, hogy jaj, vigyázzál, de ki tud olyankor vigyázni. Apasági keresettel hála istennek nem találtak meg. Ehhez esetleg hozzájárult, hogy a pár napos ismeretségekben egészen kivételesen fordult elő az otthoni címek kicserélése. De próbáld felfogni, milyen is volt ez. Szántód és szemben Tihany, ahol már akkor is nemzetközi turizmus volt. Nemzetközi csehszlovák és nemzetközi keletnémet. Földváron pedig az Expressz ifjúsági tábora. Ki figyelt ilyen helyzetben címekre? A lányok nem. És ahogy mondtam, egy nagyon szűk körnek volt megengedve, hogy olyan kamaszkora legyen, mint amilyen nekem volt. Mérhetetlen szerencsém volt ezzel. Beleszerettem a vitorlázásba, ami máig a legnagyobb mániám.

- Hogyan jutottál akkor hajóhoz?

- Egyszerűen. Megtudtam, hogy van vitorlásklub, és be lehet kerülni. Megtanítottak, talán mert megszerettek. Egy nyáron elmondták, megmutatták a vitorlázás alapelemeit A következő nyáron egyedül hajóba ülve, némi szerencsével eredményeket hoztam. Szerettem, értettem a hajóhoz, éreztem a vizet és a hajót. Az első kereseteimet hajóra költöttem, és szülői segítséggel ez egy vitorlás lett. Olyan állapotban, hogy jé, nem süllyed el, akkor valami furcsa van vele. Sok munka, sok szórakozás volt benne, de bármikor elmehetnék hajóácsnak, csak papírom nincs róla. Az első hajóm egy csudaszép Rac joile volt Ez a Rac valamikor a húszas években egy német származású hajóépítő volt Keszthely környékén, aki csinált egy hajótípust, jó nagy, széles hajó volt. Kellemes jószág, az egész kompánia elfért rajta. Még sebessége is volt neki. Valódi anginból volt a vitorlája, mert a műanyag vitorla akkor még elérhetetlen volt. Az angin olcsó dolog volt. Óriási szerkezet volt a maga nemében, és sikerült megsiklatni a vakszos vászonnal ezt a jószágot. Nem sokszor, de ment elég rendesen. Ezen tanultam, hogyan kell egy hajót csinálni.
A következő az első tűzifa, amikor óriási pénzért, 2500 forintért, tehát egy teherautó tűzifa árában megvettem egy kalózt. Dolgoztam rajta majdnem egy nyáron. Szép lett, futott, ez volt az őskalóz.
Ma is megvan, már sok éve nem volt vizén. Nem is lesz, már nem engedi az állapota, de emlékműként létezik. Minden évben kiviszem a csónakházból, ősszel meg visszatolom. Pamutvitorlája volt, lehetett varrni rendesen. Ilyen hajóból van több is. Egy párat eladtam, de négy hajót hoztam vissza tűzifaállapotból hajózhatóvá.

- Az első keresetedről beszéltél, de arról nem, hogy miként kezdtél dolgozni. Egyáltalán bejött-e a középiskola alatt, hogy miben tudnád magadat elképzelni?

- Nem, akkor se jött be, de anyám megkövetelte, hogy tanuljak egy szakmát. Az öt plusz egyből következett volna az autószerelés, de én autóvillamossági szerelőnek mentem, mert az nem olyan nehéz fizikai munka. Ráadásul az autószerelést kvázi tudtam, gondoltam, ezzel mindenhez érteni fogok. Pesten elvégeztem, és talán három napot dolgoztam a szakmámban. Utána a Wartburg-szervizben lettem próbamester, ami egyetlen dologra volt jó, egy életre elfelejtette azt, hogy diploma. Pedig felmerült, hogy a szakma után irány az egyetemre, csak még nem kristályosodott ki, hogy melyikre. De a szervizben egy hét alatt megkerestem azt a pénzt, amit anyámnak a vezető állásában egy hónapra kifizettek.

- Melyik szerviz volt ez?

- A Dózsa György úti, ahol szabadultam. Minden segítség nélkül ott maradhattam, és addigra már láttam, hogyan lehet keresni, meg mondhatom azt is, hogy a vérem. Csak az előjegyzési módszerre kellett támaszkodni. Ha hétfőn jelentkeztél a kocsiddal, megmondtam, kérem szépen, csütörtökre hozhatja. De neked nagyon kéne az autó. Nincs helyem, nem fér be. Erre a zsebedbe nyúltál, kezet fogtál velem, és az autót bevettem. Csak azt kellett tudnom, hogy óránként, mondjuk, 15 kocsit tud kiszolgálni a szerviz. Az előjegyzési füzetben maximum 8-10 rubrika volt egy órára, a fennmaradó kapacitást el kellett adni. Az ára az én zsebembe hullott, aminek egy részét a szerelők között kellett elosztani.

- Mi volt az osztozkodás kialakult módja?

- A cigánymódszert követtük, azt, ami a zenészeknél van. Két rész nekem, mert én vagyok a prímás, és mindenkinek egy. Volt, hogy a jóval idősebb és régen ott dolgozók szóltak, öcsi, most egy az egyben osztunk. Volt, hogy úgy osztottunk, volt, hogy nem. Arra az egyre büszke vagyok, hogy bár elég sok helyen dolgoztam borravalóért, soha nem rövidítettem meg a kollégáimat. Abból a pénzből, amit - nyugodtan mondhatom - én csaltam ki az emberekből. Szívesen adták, mert elégedettek voltak a munkával. És nem volt elégedetlenség az osztás körül sem, tehát a kollégáim logikájának megfelelően viselkedtem a pénzügyekben. Egyetlen aprósággal nem számoltam, és ez lett a szépséghibája a dolognak. Az igazgatónk elment üdülni a saját Wartburgjával, és megőrizte az inkognitóját. Sopronban találkozott két márkatárssal, és szóbajött a javíttatás. Mesélték, milyen jól dolgozik a Dózsa György úti szerviz, csak hát az a kis fekete gyerek hallatlan pénzeket dumál ki belőlük. Amikor hazajött, egy papírt akart velem aláíratni, hogy fegyelmi terhe mellett nem fogadhatok el pénzt ügyféltől. Láttam, hogy vége lenne a havi húszezreknek, és eldöntöttem, hogy eddig tartott a közös munkánk. És ezzel egy csodaszép időszak kezdődött az életemben.

< vissza