- A balhéknak nagy kikapás lett a vége, de azért válto­zatlanul önállóságra lettünk nevelve. Kicsi korunk óta egyedül fürödtünk, és persze a zoknit, bugyit akkor kellett kimosni. Attól függetlenül, hogy amíg aludtunk, az anyám utánunk mosta. Na, a tradicionális nevelésről még annyit, hogy abban nagyon konzekvens volt az anyánk. Nem for­díthattunk hátat felnőttnek, nem ültünk le asztalhoz, amíg felnőtt állt, nem fogtunk meg evőeszközt, amíg felnőtt meg nem fogta. A köszönésen kívül beszélgetés csak akkor alakulhatott ki közöttünk, ha felnőtt akart beszélgetni. Hiába voltam vad, ez a nevelés belém ivódott. Olyan kötelességérzet lett bennünk, hogy a tanulással soha nem volt problémánk. De minden más érdekelt bennünket. Anyunak rám kellett szólnia, hogy villanyoltás, ne olvassak tovább. A televízió még sehol, de volt egy kis fapados mozi az Országház utcában, ami most az Akadé­mia háza. Bolhásnak hívták, valami munkásszálló volt, és egy ötvenért, kettő forintért lehetett egy-egy filmet megnéz­ni.

- Ja, az amerikai légügyi attasé a Bécsi kapu és a Babits sétány közötti sarokházban. Ez egy második generációs magyar származású gyerek, és oda tényleg bemehettek a magyar gyerekek. Akkor láttam először Walt Disney filmet. Sőt láttam egy paródiát Juliska és a farkas címmel, amiben az összes Walt Disney figura szerepelt. A lányt a farkas ül­dözi a szerelmével. És volt egy másik amerikai család a Táncsics házban, ahol szintén alkalmi vetítések voltak, de teljesen zártkörűen. Oda felnőtt is bejárhatott, akit ismer­tek. Egy újságíró volt, akit 1961-ben valami kémvita miatt hazarendeltek. Hát ott olyasmit is láttam, amihez most, eb­ben a nagy nyitottságban sem lehet hozzájutni. Volt egy do­kumentumfilm '56-ról, amit egy háromtagú forgatócsoport csinált, egészen a november negyedikéi bevonulásig. Nem felejtem el, először az Üllői utat láttam egy amatőrkamerával filmezve, ahogy kétfelé fordulnak a körúton a tankok, és lőnek, lőnek. Nem dublőrökkel, nem statisztákkal, nem játékból. A mai eszemmel félelmetes. Aztán láthattunk természetfilmeket is, és én nagyon szeretem a biológiát. Akkor még nem tanultam angolt, de az igény innen datálódik. Ab­ban a házban most újra amerikaiak vannak, egy klub működik benne, de zártkörű.
Aztán volt szerencsém ismerni a Széchenyi Zsigmondot. A nagy magyar vadászt, aki arról híres, hogy imádta a gye­rekeket, és a felnőttekkel goromba volt, mint egy pokróc.

Még nem jártam iskolába, és a házmesterünktől egy üzenetet kellett átadnom a házvezetőnőjének. Becsöngettem, és ahogy ez a kis púpos nő kinyitotta az ajtót, a lakás legmélyén egy vicsorgó bengáli tigris volt kitömve. Erre én, jaj de szép cica, és végigstafétáztam az egész lakáson. Mint afféle ötéves gyereket, semmi nem érdekelt, a cica nyakába borultam, és elkezdtem simogatni. Nem értettem, miért ke­mény, amikor a macska puha, meleg és mozog. És akkor megszólalt egy hang, hogy nem félsz tőle? És láttam egy bá­csit, aki egy kereveten pihent, és szaladt a házvezetőnő, hogy elnézést gróf úr. Nevetséges volt a számomra, hogy miért gróf urazza, aztán egy idő után már tudtam, miért. Elkezdtünk beszélgetni, és mindent megmutatott. Foszlá­nyokban, de emlékszem arra a lakásra. Volt ott egy elefánt­csont Buddha, ami egy méter húsz magas lehetett. Mennyit érhet az ma, és hol van? Nagy kérdés, nem hiszem, hogy vá­laszt kapok rá. Aztán egy nagy fal, sűrűn beborítva vadászfegyverekkel, a nyúzókéstől az ezüstveretű medveölő pus­káig. Emlékszem annyi könyvre, hogy most a Széchenyi Könyvtár két termében találhatunk annyit, meg egy ele­fántcsont színű, villás telefonra, de ahogy a Széchenyit is­merem, előfordulhat, hogy valóban elefántcsont volt. Annyira összebarátkoztunk, hogy amikor megtudta, hogy iskolába megyek, és ide a szomszédba, felszerelte a biológia-szertárt kitömött állatokkal, rovargyűjteménnyel, meg képekkel. Ami a számára annyi volt, mint neked egy szelet papír, amivel dolgozol.

A biológia tanárnőm, aki nagyon tudott rám hatni, an­nak ellenére, hogy ilyen fél vadmacska voltam. És a matek­tanárom, akiről az a szóbeszéd járta, hogy büntetésből tanít általánosban. Biztos a fafejűségem miatt szerettem. A diák­társaim féltek tőle a logikussága miatt, én meg azért nem, mert a matematikát a következtetési módszerei miatt eleve szerettem. Ő fegyelmezni nem tudott, mert felette állt a szo­kásos praktikus fegyelmezési módszereknek. És eltűrte, hogy amikor kész voltam tíz perc alatt egy egész órás dol­gozattal, akkor egyszerűen kimentem, mert megőrültem volna, ha ott ülök. Mert akkor segítek, súgok a többieknek, amiért mindenki egyest kap. Hát fogtam magam, kimentem az udvarra, elvoltam szépen. Nagy divat volt akkor az em­lékkönyv, és ez a tanár csak egyedül nekem írt bele. Annyit, hogy okos és rakoncátlan tanítványomnak szeretettel. Hozzá kell tennem, hogy ha jól is tanultam, soha nem voltam eminens, mert azt abnormális dolognak tartottam, hiszen ahhoz időt, energiát kell elrabolni valami mástól. És már akkor is sokoldalúvá akartam válni. Imádtam a zenét, a tán­cot, a sportot. Annyira, hogy lejártam a Budai Táncklubba a Kapás utcába, és kijártam Óbudára, össztáncra egy társa­sággal.

Nem, a gyár mellett volt egy öreg épület, és mindenféle suli-buli zenekar játszott ötforintos belépőért. Persze csak ha nem volt verseny, nem voltunk vidéken, meg nem volt edzés, úgyhogy 2-3 havonta ha összejött, akkor rettenetesen boldo­gok voltunk. És volt a kihelyezett tánciskola a suliban, ahova a Baby néni járt a Budai Táncklubból. És tőle tudtuk meg, hogy a Kapásba lehet járni össztáncra. De bejártam a Népi Együttes Kölyökkarába táncolni, ahol a Rábai mindent eltán­coltatott velünk, amit a nagyobbak táncoltak. Kislányok vol­tunk, 12-13 évesek, és én akkor követtem el - nem hibát -, de akkor kellett először úgy döntenem, hogy senkitől sem lehe­tett tanácsot kérni. Választhattam a tánc és a sport között. A sport mellett döntöttem, mert arra gondoltam, hogy mellette bármikor táncolhatok, de a tánc mellett nem lenne ener­giám sportolni. Nem tudom jól döntöttem-e, de nem is töröm rajta a fejem, mert hosszú távon nem bántam meg.

Hogyne, nyolcadikban év elején bejött az osztályfő­nök, aki oroszt tanított, és olyan sarkosan gondolkodó, olyan nagyon párttitkár volt. Osztályfőnöki óra, hegyi be­széd a továbbtanulásról, majd letett egy papírt mindenki elé, írjuk le, mi szeretnénk lenni. Két sort írtam. Jó anya, fe­leség és háziasszony. Összehajtottam, kivittem, letettem.
Ha tudnád, mekkora cirkuszt csinált. Én elkomolytalankodom, ez ma már kevés, rég túlhaladtuk, hogy valaki csak a főzőkanál mellett maradjon. Ehhez tudnod kell, hogy 8-10 éves koromban főztem, mert rákényszerültem. Anyám éjjel-nappal dolgozott, be kellett szállni a háztartásba. Ti­zenkét évesen tésztát gyúrtam, csirkét vágtam, nem volt új a házimunka. Hát amikor emiatt lekapott a tíz körmömről, elkezdtem helyből, nekifutás nélkül utálni, és nem voltam hajlandó mást írni neki.

Ő nem kért rangsorolást, ezért azt írtam, ami nálam a dobogó felső fokán volt. Úgy is gondoltam, hogy az összes többi majd elválik. A későbbi életem azt bizonyította, hogy nem csak rajtam múlik, lehetek-e jó feleség, anya, házi­asszony. Mert az akaratomon kívül külső tényezők is van­nak, és ne adj isten, ott egy másik ember is, akinek ugyan­úgy vannak elképzelései, akarata, meg hibái. Szóval, ahogy
én ezt akkor kitaláltam, az egy kis rózsaszín álom volt.

Igen, mert apám ivott, és akkor mindig durva volt. Jó­zanul attraktív volt, imádott bennünket, de a társasága mindig elvitte arrafelé, hogy amíg pénze van, addig igyon. Már három éve tudtam, hogy anyám azért vár a válással, mert fel akar minket nevelni. És 14 évesen a bátyámmal együtt azt mondtam, nincs tovább. Elváltak, apám elköltö­zött. Anyám egyedül nevelt minket két és fél évig, amikor lazán férjhez adtam.

 

• TAXISKÖNYV
• Misibácsi meséi
• Mesél a pesti taxi
• Taxisblokád